Az ég éppen akkor dördült meg, amikor nagyapám lekaszálta a ház előtt a füvet. Egy teljes órán át dolgozott, egyenletes tempóban suhintotta végig az éles pengét, jobbról balra, finom mozdulatokkal, mintha csak simogatná a földet. Közben a derekával is fordult, így hosszabbítva meg a lendítést, figyelte, hol van a végpont, ameddig a kasza hegye még elér. Amikor végzett, a kézfejével letörölte a verejtéket, ott is maradt egy koszcsík az arcán, mintha megjelölte volna valaki, folytatódott az a kaszáló, íves mozdulat a homlokán. Nem vágta le a füvet már hetek óta, magasra nyújtózkodott a gaz, csak a kakas taréja látszott ki belőle, az a piros folt és a hullámzás jelezte, merre is jár.
Kurvaisten, horkantott fel nagypapa a kaszálás után, amikor felnézett az égre, és megbámulta a sárosszürke felhőket, de azonnal a szájára csapott, mert eszébe jutott, hogy nagymama biztosan megszidná őt a káromkodásért. Állt a háznál, a lába előtt a lekaszált fűsorokkal, a szájára tapasztott tenyérrel, és eleredt az eső, de mintha észre sem vette volna. Nézett felfelé, az arcán pedig folyt le a víz, átáztatta az ingét, megtapadt az anyaga a hátán, a mellkasán, kirajzolta az aszott, öreg testet, amelyen már csak inak voltak és csontok, mert több hete alig evett.
Nagymama ugyanis akkor halt meg. Nagypapa szavai tartották sokáig életben, mert ott ült mellette az ágya szélén, mesélt neki a fiatalságukról, együtt imádkozott vele, pedig ő nem hitt soha az Istenben, és csak az esküvőjükön látta belülről a falusi templomot. Az egyik pénteki napon aztán nagymama becsukta a szemét, és ki sem nyitotta többé.
Amikor elvitték a testét, nagypapa órákig ült a konyhában, a fehér hokedlin, amit nagymama annyira szeretett, pedig már foltokban pattogott le róla a festék, mintha valami csúnya bőrbetegsége lenne annak a kopott széknek. Nézte a felrepedezett linóleumot, a pókhálókat a sarkokban, a kredenc szélén az utolsó receptet, amit az orvos írt fel, de már nem volt miért kiváltani. Azt a papírt néha meglebbentette az ajtónyitáskor beszökő huzat, billegett a sarka, mintha integetne valakinek. Nagypapa akkor felállt, behozta a fészerből a fejszét, amivel a fát szokta feldarabolni a tyúkól mögött, a rönkön, nekiállt a kredencnek, a polcnak, az ajtófélfának, hogy apróvá hasogassa mindet. Repkedtek a szilánkok, beterítették az egész padlót, mintha valami vad, haragos szélvész süvített volna végig a házon.
Mi pedig álltunk a tornácon, pislogtunk be az ajtón a barna faoszlopok közül, amikbe beköltöztek azon a nyáron a darazsak, ott döngicséltek a fülünk körül. Apám erősen szorította a kezem, mintha abba kapaszkodna, hogy ne lépjen át a küszöbön, ne fogja le nagypapát, ahogy magasra emeli azt a fejszét, és tör-zúz mindent. Kurvaisten, visszhangzott a kiáltása a házban, és nem értettem én ezt az egészet, mert nagymama felment a mennyországba, ott ül az Isten mellett, most biztosan nézi nagypapát, és haragszik, hogy miért viselkedik ilyen csúnyán.
A halotti tort egy héttel később tartottuk meg, de előtte rendbe kellett hozni a házat, mert nagypapa nem hagyott épségben szinte egyetlen bútort sem, asztalt és székeket kellett összehordaniuk a szomszédoknak, hogy le tudjunk ülni valahová. Mindenki szaladgált, hogy szép legyen a búcsú nagymamától, még a falu végéről is hozták a csirkesültes tálakat, a tört krumplival megtömött lábasokat, a hosszúkásra szeletelt, vajkrémes süteményeket.
Nagypapa nem szólt senkihez, pedig a vendégek annyi szép történetet meséltek a régi időkről, csak leült egy székre, kitett az asztal közepére egy fekete-fehér fényképet, nekitámasztotta egy bögrének, azt nézte órákon keresztül. Egy hosszú hajú lány áll a fotón tizennyolc évesen, a kezében olyan pici virágcsokorral, hogy szinte eltűnik a markában, mosolyogva néz a fényképezőgép lencséjébe, mögötte tyúkok kapirgálnak a sufninál, a menyasszonyi ruha uszálya pedig szétterül a vastag porban.
Nagypapa végigkövette a mutatóujjával annak a ruhának a vonalát, mintha körberajzolná a fiatal testet, aztán végigfutott a hullámos tincseken, mert nagymamának térdközépig ért akkor a haja, és amikor már többször is végigsimogatta a szemét, a száját, a homlokát, felállt, és betette a fényképet egy könyvbe, amire az volt ráírva, hogy Biblia. Mielőtt visszadugta a polcra a Jókai-regények közé, a körmével karcolt rá egy keresztet, aztán ment hátra a kertbe, hogy meglocsolja nagymama kedvenc kardvirágait.
©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása