Ha az örökség az üres kéz,
a hiába, a neszesemmi,
ha az örökség csak a nincsen:
a hiányt akkor át kell venni.
Ha puszta űr, világgödör,
a belső végtelen sötétje,
tükörüreg, üres tükör:
nézz bele, ne ugorj le mégse.
*
Vér az örökség, az erekben,
és vér a földön, vér a kézen,
hús a szájban és nyelv a szájban,
két örökség van: igen, és nem.
Hol igen, hol nem. Nemigen nincs,
és több neme sincs az igennek,
ha minden semmi, senki többet
tétre nem tesz, és mélyre vetnek,
a semmi megindul pörögve
az őrületbe körbelendül
mintha lenne, egy forró gömbbe
forgat bele magán keresztül,
már nem te tartod, ő tart téged,
ejt kétségbe és szédülésbe,
igennemigen, nemigennem,
mert egyszer mégis, aztán mégse.
*
Az élők öröksége: minden?
A holtak öröksége: semmi?
Hogy amit adtak és nem adtak,
soha ne tudják visszavenni.
Levágott nyelv, ott ráng a porban,
örökségünk: hiány beszéde,
bennünk szól, mégse tudjuk, hol van –
hogy mégis, mégis. Mégse mégse.
*Szabó T. Anna: Kerített tér
Magvető Kiadó, Budapest (2014)
©Mánfai György fotóművész alkotása