Ahogy ültél ott,
akkor a padon,
egy rövid sort
és fehér póló,
elől feliratban,
a világbékét hirdetted
egy rózsaszín cannabis levélen
és kissé tág pupilláidban…
Szemközt a parkolóban,
a villanyoszlophoz közel
autók álltak.
De te csak azt
a matt fekete árnyat bámultad,
ami, vagy aki,
már egy ideje téged…
A megérzések…
Libabőrös karod halvány pihéi,
mint apró antennák
próbáltak fogni valami jelet
a félelem rezgésein kívül,
de azt ma kihagytad.
Dobtad az érzést.
Egy gigantikus szívás
és egy laza kifújás után
cigid füstje,
abban a nyári párás közegben,
egészen a neon csillagokig szállt.
A kocsma teraszának
alumínium tetején
dobolt az eső,
te pedig alfában,
a sörhűtő dongásában,
dallamokat véltél felfedezni.
Tudod azokból
a régi hippi zenékből,
amiket anyád is hallgatott
az éppen aktuális szeretőjével,
egy üveg prémium vodkával,
a kanapé süppedős párnái között…
De most itt ülsz,
kibontott hajadat
kócolja a füst,
rácsavarodik a fürtökre
és teljesen beleissza magát…
Behunyt szemmel próbálod
élvezni a nikotin hatalmát,
ahogy megforgat
és kézen-áll benned.
Látom, ahogy elhúzod a szád,
fanyar…
Benn egyik dal jön a másik után,
tudod azok
az igazi dögös nóták,
amiktől később te is
az eszedet veszted majd,
és
nem csak az a néhány tahó,
aki az ujján pörgeti
az autója kulcsát,
mert az annyira sármos,
pedig csak simán tré
és kurvára szánalmas…
Kezd felizzani a zenegép,
a rövid és gyors körök is
egymásba csapnak.
Tompul az agy,
de a pörgés az
olyan furcsa fázis,
szinte érthetetlen.
Aztán
a mosdóban,
csönd és a klór szagában,
a tükörben pedig a képmásod
riaszt meg.
Csak torz két szemed
lassú pislogása
ad némi hitet, hogy mégis
te vagy az a roncs alak,
aki amúgy nem…
Hangok nélkül sikítasz,
mint egy távolba húzó
néma mentőautó villogó szirénája…
Újabb alapozás után
némi rúzsban,
már azon (is) nevettek
a többi lánnyal,
ha a pultos sört bont
és közben kacsint felétek,
mert az annyira szexi
és szimpi és édi…
Húsz perccel később,
újra a teraszon látlak
egy megint-cigi béna tűzzel,
most ez is elég…
Az eső még mindig táncol,
pörög fölötted az ég,
hűvös vagy,
szemed szürke ködfátyol,
mint üres nylon zacskót repít a szél
a bokor öleli magába.
Valamit motyogsz,
tán’ a szemed (is) könnyes,
-halálbiztos-,
de akkor sem
hiszem,
hogy a világbékéről lenne szó…