Ha behunyom a szemem,
akkor látom…
Látom Anyát, ahogy a klinika ablakából integet.
Hallom, ahogy Apa azt súgja,
– nézd csak ott van…
és… Ő…
Emlékszem Anya halványkék köntösére,
azokkal a steppelt apró kis párnákkal.
Anya!
Akkor ott, alig két éves vagyok,
bámész, kis emberpalánta.
A húgom akkor született,
ez az első emlékem…
Az első,
ahogy Anya az ablakból integet.
Ősz…
Súlyos nagy darab falevelek,
hanyatt,
a nyirkában hűvös beton kockákon.
Mégis, csak a földszagát érzem…
Anya haza jöhetnél megint…
Ma olyan idegen a reggel,
az első kávé, a ház, nélküled.
Anya gyere haza kérlek,
ígérem mindig jó leszek…
Ha újra behunyom a szemem,
érzem, ahogy
Apám munkától kemény tenyerében
melegednek apró ujjaim.
Fogja a kezem…
olyan igazi ott, akkor minden…
Te is Anya…
Az Ősz is…
A sós kifli is, amit Apa hozott.
Csak voltunk.
Tudod Anya…
Látod most Április,
amolyan hamis Tavasz,
rút cafka idő!
Hideg van…
Anya!
Még mondanék valamit,
de bömböl
és szétfolyik bennem a világ!
Hallgatni kellene,
itt a temető csendben,
vagy valahol máshol lenni:
veled, veled, veled!
©Szendiszűcs István alkotása