Azt mesélik, hogy a város még az ősidőkben épült az Égígérő hegy tövében. Azt is mesélik, hogy a hegy felhőkben rejtőző csúcsain állt egy másik város is – Égszínbérc – ahol angyalok éltek, akik minden évben egyszer meglátogatták a lenti várost. Az emberek ezt a napot várták a legjobban, mert ilyenkor mindenki ajándékot kapott: a rászoruló segítséget, a magányos társaságot, a szomorú vigasztalást, és valahogy a nap is jobban sütött ilyenkor: csak úgy ragyogott az emberek arca. És a zene… az angyalok zenéje! Leírhatatlan volt!
Senki se tudja, mikor jöttek le utoljára az angyalok az emberek közé. Az a nap is az ősidők ködjébe vész. Mindenesetre manapság már nem látni őket a városban, Égszínbérc pedig elérhetetlen távolságban fekszik, fent a csúcson, a felhők felett.
Én már ekkor születtem. Kiskorom óta szerettem az Égszínbércről és az angyalokról szóló meséket. Egy szomorú, borús napon, bárhová is mentem a városba, mindenhol csüggedt, fáradt, magányos emberekkel találkoztam és ekkor elhatároztam, ha törik, ha szakad, valahogy feljutok Égszínbércre, hogy megnézzem, mi történt az angyalokkal. Mit lehet azt tudni, lehet, hogy újra meglátogatják a várost, és akkor legalább egy napig újra szép lesz minden.
Egyik reggel összecsomagoltam elemózsiát, és anélkül, hogy valakinek is szóltam volna, elindultam a hegyre. Azonban nem sokáig jutottam, mert mindjárt a városon kívül egy síró kisfiút láttam meg, aki elvesztette a szüleit, vagy inkább a szülei vesztették el őt. Ez sajnos nem derült ki a fiúcska panaszából, mert a sírástól nem igazán értettem, mit mond. Kézen fogtam tehát a fiút, és néhány vigasztaló szó kíséretében bementünk a városba, hogy megkeressük a szülőket. Ezzel el is ment a délelőtt.
Ekkor újra útnak indultam. Már fent jártam a hegyen, egy széles, hullámzó réten, amikor is egy öreg anyókát vettem észre, aki óriási batyut vitt a hátán, vagy inkább a batyu vitte őt, ezt távolról nem lehetett megállapítani. Nem bírtam otthagyni őt, segítettem hazavinni a nehéz terhét. Ezzel eltelt a délután és még nagyon messze jártam a csúcstól. Az anyóka szállást ajánlott a házába, amit örömmel el is fogadtam, mert nem túl jó ötlet az Égígérő hegy erdeiben éjszakázni, még akkor sem, ha hegytetőn állítólag angyalok laknak.
Másnap újra útnak indultam, az anyókától kaptam elemózsiát, meg némi gyógynövényt. Az elemózsiát mindjárt meg is osztottam egy arra járó szegény vándorral, mert megesett rajta a szívem, a vándor cserébe útbaigazítást adott, hogy merre menjek, ha csúcsra akarok érni.
Délutánra el is jutottam egy legelőre, ahol szétszéledt juhokat próbált összeterelni egy öreg juhászkutya és egy fiatal pásztorfiúcska. Egyik se volt a helyzet magaslatán, így hát nekik is segítettem. Ahelyett, hogy siettem volna a csúcsra, Égszínbérc felé, neki álltam juhokat hajkurászni, és hazaterelgetni őket. A fiú nagyon hálás volt ezért, főleg a vén juhászkutya. Az öreg pásztor, mikor megtudta, mi történt, vendégül látott, sőt még munkát is ajánlott nekem, de azt mondtam, hogy küldetésben járok, meg kell keresnem az angyalokat.
Másnap reggel újra útnak indultam, egyre magasabban jártam a hegyen, és találkoztam az erdész családjával, akiknél beteg volt a legkisebb lány. Nekik adtam a gyógynövényeket, amiket még az anyókától kaptam. Majd találkoztam egy szomorú remetével, akinek vidám dalokat énekeltem, azonban néhány ének után azt kérte tőlem a remete, hogy inkább hagyjam abba, mert ilyen hanggal leginkább azzal vidítanám fel, ha nem énekelnék egyáltalán semmit.
És ez így ment, egészen a csúcsig. Mindig találkoztam valakivel, akinek néhány jó szót kellett szólnom, ebben-abban segítenem, vagy csak elűznöm a rosszkedvét.
Nem is gondoltam, hogy ennyi ember kóricál az Égígérő hegyen, néha az volt az érzésem, hogy több ember jön velem szemben, mint a városunk főutcáján. Ezt végül is nem bántam, mert volt, amikor én voltam szomorú, én tévedtem el és mindig akadt egy vándor vagy egy vadász, aki megvigasztalt, bátorított és útbaigazított.
Az utam hét napig tartott, és ahogy egyre magasabban jártam, annál fényesebb lett az ég a fejem felett, és annál tisztább lett a levegő.
A hegycsúcson azonban nem találtam semmit és senkit. Égszínbérc városnak nyoma se volt. Még a köveit se találtam meg. Csupán egy tisztásra leltem, ami közepén egy kis házikó állt. Végre megpillantottam egy ősz hajú asszonyt, aki liliomokat öntözött a kiskertben.
Egyből odalépett hozzá és az angyalok felöl érdeklődtem. Az asszony elmosolyodott.
– Égszínbérc? Angyalok? Hol vannak már azok?
– Itt élnek a hegycsúcson, nem?!
– Már rég nem.
– Hol vannak az angyalok? Szükségünk van rájuk. Az emberek szomorúak a városban.
– Leköltöztek a városba.
– Ez hogy lehet?! Eggyel se találkoztam odalent.
Az asszony most mélyen a szemembe nézett. Az volt az érzésem, hogy elnyel az a nagy kékség, ami a szemeiből áradt.
– Honnan tudod ezt olyan biztosan?
– Csak megismerek egy angyalt. Sokszor láttam már őket a könyvekben. Fehér ruhában vannak, kék szeműk van, arany szárnyaik és hosszú fürtös szőke hajuk.
– Ezek lennének az angyalok? – kérdezte az asszony és elgondolkodva felnézett az égre. Majd így folytatta: – Meséld el, kikkel találkoztál, míg ideértél.
– Egyszerűbb lenne elmesélnem, hogy kikkel nem.
Ekkor elmondtam mindent, a síró kisfiútól, az anyókától kezdve, a pásztorkutyán át, a vájt fülű remetén keresztül, az erdészig, akinek segítettem vagy akik segítettek nekem.
– Ezek után is biztos vagy benne, hogy az angyalok szőkék, fehér ruhába repkednek?
– Hát… talán nem…
– Na, figyelj. Tudod, milyen rengetegen jönnek fel ide angyalokat keresni a városból? Mert nem te vagy az első, ezt gondolhatod. Látják, hogy odalent nem jól mennek a dolgok. Nagyon sok a baj, a szomorúság a magány a fájdalom, az elveszettség. Ezért aztán feljönnek, és az úton rájönnek, hogy az angyalok ők maguk.
– Tessék?!
– Bizony, te is az vagy. Emlékszel, amikor segítettél az anyókának, vagy amikor útba igazítottak, vagy amikor megvigasztaltál valakit? Vagy amikor nem énekeltél tovább a remetének? Most már érted? Az angyalok ti vagytok!
– Ez ilyen egyszerű?! Nincs angyalszárny, nincs fehér lepel, aranyhárfa?
Az asszony a fejét rázta.
– Most már értem – mondtam és mielőtt elindultam volna haza, kékszemű asszony még megállított. Egy fehér liliomot tűzött a ruhámra.
– Csak emlékeztetőül és hogy megismerjétek egymást.
Azóta néha észreveszek egy-egy embert a város forgatagában, aki a ruháján pont olyan liliomot visel, mint én. Ilyenkor titkon egymásra mosolygunk, hiszen van egy nagy közös titkunk: egyszer mindketten útra keltünk, hogy megkeressük az angyalokat. És ami azt illeti, meg is találtuk őket. Bár egész máshogy, mint ahogy azt gondoltuk.