„Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: ‘De furcsa, éltem’.” /Márai Sándor/
November
Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei. Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt – és mindenekfölött – fázunk.
Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe:A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt.
Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek „örömei”, nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm.
A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk.
Köd
Délelőtt, mikor az erdőből jöttem, utolért a köd. Milyen jó a köd! A fák, a lombtalan, meztelen testű fák, melyek az elébb még mint pucér, néger birkózók álltak körülöttem, sima, fekete testükkel,
acsarkodó karjaikkal, egyszerre eltűntek a színről, s nem maradt más, csak ez a vattába csomagolt, törékeny világ, melynek nincs alakja és súlya többé, amelyben minden, ami az elébb még csaknem elviselhetetlenül utálatos és fájdalmas volt, súlyát veszti, mintha oldatba mártották volna, puha oldatba, mely puhítja és erjeszti a fájdalom magvait. S lenn a város, mint egy fertőző telep, melyre tisztító gőzt bocsátottak. Csak a harangszó él a ködben. Így mentem a ködben, láthatatlanul és mit sem látva, anyagszerűen, s már feloldva egy mélyebb és általánosabb anyagban, céltalanul, de ez a céltalanság nem fájt, mert a ködben minden út és irány értelmetlen. Így mentem, mint a Föld halad abban a másik ködben, céltalanul és szigorú törvények szerint.
Goethénél, télidőn
Most, télidőn, gondolok néha arra, hogy el kellene utazni Weimarba, megszállani az „Elefánt”-hoz címzett fogadóban, reggel fekete ruhát ölteni, s ajánlóleveleimmel beállítani Goethéhez. Délelőtt tizenegykor fogadna, kék szalonkabátban, mellén a csillaggal. Hajlonganék, bűvölném. Gyanakodva, pislogva hallgatná hódolatom; de aztán fölengedne, rézmetszeteket mutogatna, érdeklődne hazám irodalmi viszonyai iránt, s elismerően említené Petőfink „szép tehetségé”-t. A fehér cserépkályhának támaszkodna, s így hallgatná, amit hazámról, irodalmi viszonyainkról, a kávéházakról és a hivatalos társaságokról, az irodalmi díjtételekről, a vershonoráriumokról s bizonyos nők nemzetközi aljasságáról mesélnek. Szelíden figyelmeztetne, hogy a viszonyok sajnálatosak ugyan, de az egyéni sors független az általános sorstól, s őt is sokan támadták fiatalabb éveiben, különösen egy Börne nevű izraelita tollbérenc. „S higgyen a nőkben!” – mondaná felemelt mutatóujjal, búcsúra. – „A végzetet hordozzák a világban; de ez a végzet néha szelíd.” Amíg beszélünk, az ablak előtt szüntelen esik a hó; s mindent befed, az irodalmat és a történelmet.
Férfikor
Ezek a férfikor évei. Néha észreveszem az időt, melyben élek, s bólogatok és szemügyre veszem. Milyen ez a férfikor? Meglepetéssel látom, hogy mindenestől mégis elviselhető. Az életet különös valóságérzés világítja át. Az üvegről tudom, hogy üvegből van, és ablakot lehet vágni belőle. Az emberről tudom, hogy vízből, mészből, foszforból és halhatatlan lélekből van, nem lehet eléggé megvetni, nem lehet eléggé megbecsülni. Az életről tudom, hogy véges. De akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal. Vágyaim természetét, hajlamaimat ismerem. Mi kellene még? Új szerelem? Új gépkocsi? Utazás Afrikába? Már minden megvolt. De tudok örülni még egy fürt szőlőnek, egy új versnek, a nyári napnak, az értelem világosságának. A férfikor legnagyobb meglepetése, hogy a valóság sokkal érdekesebb, mint az ifjúság lázálmainak ködében képzeltük. Ez a valóságérzés mindent pótol. Sugara reá esik egy emberre, egy tárgyra, s minden érdekes lesz. Minden valószerű és összetartozik. A mítosz felszáll, mint a köd. Tűrhető epika marad helyette. Ez a kor, mikor barátaink és ellenségeink kezdenek kihalni. Magam is cihelődöm. Még nem sürgős;ülök a napban, s elszívok néhány cigarettát. Tájak jutnak eszembe. Egy rét. Egy ember hangja. Ez az idő, mikor mindennap eszünkbe jut a múltból valami.
Forrás: Márai Sándor: A négy évszak, 1938
Márai Sándor – A négy évszak (részletek)
Felolvassa: Paál Zsuzsanna
…
A négy évszak – írta Márai prózaverskötete címének. A havas éjszakai harangszóval indul, az áprilisi születésnappal folytatja, a júliusi madárdal után majd a decemberi köd és hó fátylaival fejezi be. Általában keveset szólnak Márai természetábrázolásáról, de most az évszakok kapcsán kétszeresen időszerű: egyrészt a hónap-bevezető esszék kapcsán, másrészt a kisebb jegyzetek, prózaversek miatt. Most inkább a hónapok szerint rendezett kisebb prózaversekre figyelünk: egyszer csak kiindulópont az időjárás („Éjjel átfagyva érkeztem haza..”), máskor a téllel szemben a nizzai tengerpart szépségére gondol, harmadszor verset illeszt a prózai művek közé („A víz, a föld, a nap, a felhő!”), negyedszer a Szép, holdas éj cím alá már csak önmagára figyel, a külső világ eltűnik számára: „Mégis mulandó vagyok.”.(…)
Márai Sándor is megírja, mint Kosztolányi a maga „versciklusát”, A bús férfi panaszának változatát: prózaversekben. Mindketten észreveszik az élet múló pillanatait. („Múlt este kissé lehajoltam, / s feleségem azt mondta halkan, / őszülsz fiam”, írta Kosztolányi.) Márai észreveszi a titkokkal teli életet, a halál árnyékában elhangzó bizalmas párbeszédeket, a „lélek térképeit.” Az emberek „Atlantiszokat” cipelnek magukkal, ők is, az írók is, de talán még többet, mint az átlagemberek. Felismeri azt, hogy ő is sokszor „szerepet” játszik, álarcot hord, jelmezt visel. Vissza-visszatér a „fényre”, a napfény iránti vonzódására, az egész életére olykor rázuhanó fényre, néha egy-egy nő sugárzására. Egyszer egy mindennapi utcai forgatagban, hóban egy fiatal nő alakja, megjelenése megállítja. A nő rámosolygott. „A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon.” Máskor egy szerelmi légyott pillanatait foglalja mondatokba: a nő tollakkal, prémekkel, selymekkel jön, kelleti magát. Majd az első együttlét után „félelmesen” kiderül minden: a valóság, a csalás, az elmúló érzés és szenvedély. „Mint a lélek végzetes dolgaiban” mindig.(…)
A négy évszak – rejtett olvasónapló is. Márai Sándor szívesen vall magyar és külföldi írókról, Arany Jánostól Baudelaire-ig. Ezekben a kis portrékban, parányi esszékben, néhány mondatba sűrítve felvillan előttünk az író varázsló-tehetsége. A varázsló szót azért használjuk, mert a hagyományos irodalomtörténet adatait Márai költői ihlettel, személyes nézőponttal „átmelegíti”, közel hozza őket, esszészerű portrékat rajzolt.(…)
Kosztolányi Dezső szeretett pillanatképeket, rímjátékokat írni. Játékaiban egyszerre elkomolyodni, életre-halálra. Márai Sándor is sokszor megsértődve szenvedett az emberek igénytelenségétől, hazug maszkjaitól, a világ mindennapiságától, olcsóságától, Trianonjaitól. Sohasem felejtette el, hogy szülővárosát, Kassát elvesztette, a dómmal, Rákóczi sírjával együtt. Néha megállt az utcán, keresgélt zsebeiben, valamit elvesztett. Felsóhajtott regényírás közben, szeretett volna valami fontosat elmondani. De a társaságban az emberek legtöbbször csak lényegtelen dolgokról beszéltek. És ekkor ő mit mondjon? Elmegy egy ház előtt, ahol lakott ifjúságában, amikor egyetemista volt, és „igényesen” vitatkozott egy színésszel. S letagadhatatlan: „Mégis halandó vagyok.”(…)
Márai prózakölteményei egy-egy élményt, emléket, szerelmet, írót, átlagembert, közeli és messzi tájat, környezetet, pillanatot, fényt és árnyékot rögzítenek. Olykor a rézkarc, máskor az akvarell eszközeivel, prózában vagy versben. Egy-egy író portréját nagy szeretettel rajzolja meg. Máskor felidézi a tengert, mely maga a költészet. Szeretne pontosan kopogó kijelentő mondatokban felidézni egy helyzetet. De gyakran visszaszorítja a prózát a vers (például a Himnusz verssorai: „A hajnal, madarak, a versek!/Halottak! Köd! A tenger ősszel!”). Máskor meg, a prózát látszólag megőrizve, a mondanivaló, a magyar nyelv mérhetetlen szeretete forrósítja fel mondatait: „Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogságom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tudom fejezni veled: A fene egye meg, már megint hová rakták el a cipőhúzómat? Aztán ezt is mondhatom: Haldokló hattyú, szép emlékezet. Százhúszezer magyar szóval mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem, ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: ‘De furcsa, éltem’.”– írja többek közt „Márai évszakai” c. tanulmányában: Szekér Endre.
Forrás(ok):
Márai Sándor – A négy évszak Helikon, Budapest, 2012
https://www.scribd.com/…/254…/Marai-Sandor-A-Negy-Evszak,
Petőfi Irodalmi Múzeum, YouTube