„Elmondjam reményeim? Remélem, ez lesz az esztendő, mikor az embereket megszállja a Szentlélek, mindenki magába száll és kibékül. Remélem, hogy a béke éve lesz. (A négy évszak)
Január (részletek)
A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?
Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
(…) Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Mérleg
Behunyom szemem, s gyorsan megcsinálom a letűnt év mérlegét. A termés közepes volt. Már úgy értem, az én termésem. A regény elázott, de a cikkek átlaga közepes volt. Színdarabomat már megint elverte a jég. A cigarettáról már majdnem leszoktam, de aztán észrevettem, hogy nem érdemes leszokni, mert jövőre – esetleg – világháború lesz, s akkor hiába volt minden óvatosság és áldozat. Nem változott lényegesen testi állapotom; reggelenként észreveszem, hogy élek. Ennek – még mindig – örülök. A halálról nem tudtam meg semmi újat. Csak azt, hogy van: ezt minden évvel biztosabban tudom. A szerelemről megtudtam, hogy van egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség. Nagyon érdekes. Már nem akarok hetvenfokos szerelmeket adni és kapni; beérem a gyöngédséggel. Az elmúlt évben olvastam egy könyvet a mélytengerek élőlényeiről; a könyvből megtudtam valami újat a világról.
Olvastam több tucat regényt is, de a regényekből nem tudtam meg semmi újat a világról. A mesterségben kissé elbutul az ember. Néha már csak mondatokat és jelzőket lát, érzelmek és igazságok helyett. Meg kellene tanulni dadogni. Néha több a dadogás, mint a folyamatos beszéd. Az író, aki már csak jó mondatokat tud írni, kissé erkölcstelen. (…) Az elmúlt évben nem szereztem vagyont, és nem csináltam adósságot; éppen csak valamivel kevesebbet kerestem, mint amennyi kellett volna ahhoz, hogy az életnek valami színe és kedvessége is legyen. Nem volt történelmi év. Polgári év volt, különösebb örömek és drámák nélkül. Megrendülés nélkül búcsúzom tőle, és az az érzésem, vissza fogom sírni.
A sors elé
Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik, hulladékszerűen, ami tegnap eleven érzés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher, ami tegnap lendület volt, reggelre bicegő kullogás! Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, „ok” és „hiba” nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz, s fejed fölött a szürke ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délcegen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: „A sors elé, a sors elé.”
Üdvözlés
„Ki mondja meg, mit ád az ég?…” – kérdezte hasonló pillanatban Vörösmarty. Senki nem mondja meg. Siket csendben megyünk sorsunk elé. Üdvözöllek, titokzatos Idő! Elmondjam reményeim? Remélem, ez lesz az esztendő, mikor az embereket megszállja a Szentlélek, mindenki magába száll és kibékül. Remélem, hogy a béke éve lesz.
Ezenfelül a gazdasági fellendülés éve is lesz. A fegyvereket összetörjük és eltemetjük. Vickersék a övőben kizárólag palacsintasütőket gyártanak s törhetetlen hintalovakat, alumíniumból. Nem is lehet másképp… Az emberiség egyszerre észbe kap, a hadihajókat átalakítják turisztikai célokra, s ez lesz az év, mikor Sztálin végleg feltalálja a kapitalizmust. Az élet megint olyan lesz, mint volt a történelem előtti időkben, békében; a fekete pasa fekete lovak által vontatott batárban kocsikázik a Stefánián, az emberek az égre néznek, mielőtt szerelmet vallanak, kezüket szívükre szorítják, s mindenki családi házat épít, hitelben. Ez lesz az év, amikor végre, végre elutazhatom Kínába. Így festenek reményeim. Bizonyos jelek arra tanítanak és intenek, hogy a valóság más lesz. (…) Megint úgy ébredek majd minden reggel, hogy várok a csodára, az üdvösségre, egy tekintetre, ifjúságom tündöklő, vakító színességét vélem látni egy pillanatra. S mindennap azt hiszem, ez még csak átmenet, még nem az igazi, még nem az élet; csak előkészület és gyakorlat. De titokban tudom, mint a tékozló, aki utolsó aranyait szórja nagyúri fölénnyel, bádog arccal s szorongó, rossz lelkiismerettel: sok nincsen már. Ezt még elköltöm, ezt az évet. Üdvözöllek, időbe rögzített Sors! S már látlak elgurulni a végtelenben.
Csehov
Csehov hősei valamennyien kissé szalonkabátot viselnek, csíptetős pápaszemet, s szakállasan állanak egy világban, mely ismeri már a vasutat és a diftériaoltást, utálja az abszolutizmust, és hevesen vágyik az alkotmányosságra, de titokban legszívesebben még szánkón jár, mint Gogol alakjai,a nőknek morogva köszön, és közben elpirul a szakáll mögött. E hősök mind elmúltak ötvenévesek. Polgári hősök. Érzelmességük halálos, tiszta és gyógyíthatatlan. A „fehérkutyás asszony” és barátja, a Krím vidéki fürdőhelyen, a csábítás jelenete után sírnak, majd dinynyét esznek. E novellákban minden pillanatban elered az eső, s a platánfák húsos levelei megáznak. A Cseresznyéskert hősei életük drámai pillanatában észreveszik, hogy az egyik mellékalaknak lófeje van; s mindent feledve, mulatni kezdenek.Mindez családias, a szó tragikus értelmében. Csehov félelmesen családias író. Olyan, mint egy nagybácsi, aki vacsora után érkezik, szalonkabátban, dünnyög, rövid szivart szív, tarokkozik és adomákat mesél, de nem árt közben szemmel tartani, mert egyáltalán nem lehetetlen, hogy óvatlan pillanatban felköti a szalonajtó kilincsére magát.
Különbségek
Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amelyben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdették. Keresem a szót, amely kifejezhetné sértődöttségem okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erőtlen. Talán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor, amelyben éltem, igénytelen volt és áhítat nélküli. Igénytelen, mint kevés korszak előtte; áhítat nélküli, mint soha, semmiféle emberi idő azelőtt.
Szenvedek az igénytelenségtől, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a barlangban valamit; égszekrénye nem volt, a szerves vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent s az első jogrendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír vagy babilóniai bírót vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de vérengzéseit és jogtiprásait is áthatja az áhítat, hogy ember. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon.
Soha nem becsülte még az ember ilyen kevésre önmagát.
(…) Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan elkeseredetten különbözött családjától, osztályától és környezetétől, mint ma az elsőrangú szellem. Da Vinci „csak” zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsőrangú ember úgy különbözik ma az átlagembertől, mint hajdan az ember az állattól.
Forrás: Márai Sándor: A négy évszak – Helikon Kiadó, Budapest, 2012
„Márai mestere volt a rövid lélegzetű, mindig filozofikus hangvételű, tömör írásoknak. Három önálló kötetben találjuk meg őket, közülük a legismertebb a Füves könyv. Ma divatosan nevezhetnénk ezeket az írásokat meditációnak, gyógyító gondolatoknak. Márai tudta, hogy az emberi elmét tisztítani kell, tudta, hogy taoista bölcsességekre, buddhista mesékre, néhány perces elvont gondolkodásra olyan szükség van, mint a falat kenyérre. Tudta azt is, hogy az író hivatása a gondolat megteremtése – azok helyett, akik nem tudják megformálni, ő a szavak szobrásza.
A négy évszak a Füves könyv előzménye és kiegészítője. Mindkét kötet tökéletes stílusművészettel, erkölcsi igényességgel, rezignált bölcsességgel megírt «prózai epigrammák» gyűjteménye az élet apró és sorsdöntő jelenségeiről. Az először 1938-ban megjelent A négy évszak még erősebben lírai fogantatású, mint a Füves könyv vagy a sorban harmadik Ég és Föld. Ahogy lllyés Gyula írta: «igen sok darabja… tökéletes prózavers. Baudelaire és Rimbaud ilyenfajta művei közt volna a helye.»” – olvashatjuk az idézett könyv fülszövegében.
Fotó: Az archív képen Márai Sándor Zürichben, 1950 körül (TASR)