szobámból kihallatszott az álmok
kórusa milyen boldog voltam
a szerelem bizonytalan-
ságában erőt adott a küzdés
úgy éreztem az már küzdelem
hogy magamnak akartalak
de megfáradtak a titkok
amiket lehunyt szemed alatt
rejtegettél végül napfényre
kerültek ahogy az lenni szokott
a titkokkal és már cseppet
sem voltál érdekes
körülötted csatakossá vált
az ágynemű izzadságodból
kifacsartam minden szándékot
miközben öntudatlanul aludtál
szép voltál mint a vihar előtti
mozdulatlan táj te voltál
vagy valaki más
balsorsod homlokodra hegyeket
gyűrt ugyanazok a megkövült
falak vettek körül vagy mégsem
rajtam ütött a reménytelenség
kísértete ugyanakkor voltunk
vagy máskor tökmindegy lett
miről énekelt a maga nyelvén
a szél régen rólad vagy másról
valóban hogyan jutottunk idáig el
az ellobbant fényben tested
zuhanni kezdett mintha szóltál
volna „nem vagyok itt megöltek
gondolataid” megmentésedre
nem lőttem utánad karom szigonyát
de tudtam nem isten teremtette
belém a jajszót ami akkor
torkomon kihátrált
elemeken át vittem ezt az éjszakát
nyakláncot fűztem a tékozlás
magjaiból áradó nappal vég és végzet
lettem kicsavarodott félfájú kapu
autód szélvédőjén szétmorzsolódott
ház valahol a messzeségben szavaid
homokszemével várt rám a feloldozás
az elmulasztott ölelésért
*Pethes Mária: Az Idővarázsló csókja című készülő kötetéből.
©Mánfai György fotóművész alkotása