(mert) gyermekként
megálmodott vágyálmaid
hamvába hullt reményeinek fejfája mellett
el nem sírt könnyeidet fásult beletörődéssel is
képtelenség visszatartani oly sok
megpróbáltatás után
(mert) hangtalan az éj
az elefántcsont tornyok végtelen árnyékában
feszülő csendben várva a harmóniára
hogy ne zavarja magányod
messzi utakra készülő
meghitt imáit
(mert) semmilyen hangszeren
nem hallhatod a fájdalom és gyötrelem
iszonytató kottáinak hangjegyekbe zárt sikolyát
ha mindkét füledbe ólmot öntött
a tudatosan ébren tartott
érzéketlenség
(mert) fájdalmasan hosszú
az út tiszta lelkiismerettel szívvel és hittel
hiszen sokszoros számkivetettként
torz tükrök hajlított mozdulatlanságába kényszerített múltad szilánkjain
szótlan megátalkodottsággal
mezítláb lépkedsz
(mert) az órák mutatói
kérhetetlenül kíméletlenek
míg az alkony bársonya vörös fénnyel összefonódva
ring végtelen folyók hullámain
hogy könnyed bájjal átadhassa magát
a megsemmisülésnek
(mert) hiába várja bárki
feladhatatlan örök álmaid felbélyegzett borítékát
nincs levél nincs postás nincs mi feladható
valahol titokban a remény muzsikáját hangszerelik
s a régen dúrokra megírt dallamokra
te már mollban válaszolsz
mert egy nap
békétlen idők nyakára hág a nyár
hatalmas fény ível át minden elátkozott árny felett
és felhőfehérekkel csipkézheti a rojtosabbnál rojtosabb kék eget
hogy megtaláld… te is megtaláld mindazt
mi majdnem elveszett
