Orosz István
„Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni és le tudok rajzolni. Vannak, amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. Vajon le tudok-e rajzolni valami olyat, amit nem tudok elképzelni? Ez az, ami igazán érdekel.” (Orosz István)
Orosz István grafikusművész műhelyében
Orosz István (Kecskemét, 1951. október 24. –) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas grafikusművész, animációsfilm-rendező, író. Apja Orosz László irodalomtörténész. Felesége Keresztes Dóra grafikusművész, animációsfilm-rendező.
1975-ben grafikusként diplomázik a Magyar Iparművészeti Főiskolán. A hetvenes évek második felétől díszleteket tervez, 1977-ben első animációs filmjével (Csönd) kezdi meg rajzfilmjeinek máig ívelő sikersorozatát. Filmjei többségét a Pannónia Filmstúdió rendezőjeként készítette. Kulturális plakátjaival a magyar plakátművészet egyik különös, egyéni hangú „csúcsszemélyisége”. Munkásságának fő területe, legfontosabb műfaja az önálló grafikai lap. Hazai és nemzetközi grafikai biennálék, kiállítások, filmfesztiválok állandó résztvevője, díjnyertese. Rangos képzőművészeti konferenciák, szimpózionok meghívott előadója, workshopok vezetője szerte a világon Európától Ázsiáig, Észak- és Dél-Amerikáig. Műveinek álombeli lebegése, mágikus realizmusa, abszurd humora, az európai kultúrában mélyen gyökerező volta, magas színvonala révén a magyar kultúra egyik legkiválóbb nem hivatalos utazó nagykövete. […]
1984-től használja az „Utisz” (Senki) művésznevet, Odüsszeusz után szabadon. 1986-ban megalapítja Ducki Kristóffal, Pincehelyi Sándorral, Pócs Péterrel közösen a D.O.P.P. művészcsoportot, a magyar plakátművészet egyik legkiválóbb alakulatát.
1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 2001-től az MMA társadalmi szervezet, 2004-től az „Alliance Graphique Internationale” (Grafikusok Nemzetközi Szövetsége), 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2002-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen kvalifikált mesterdiplomát kap. A Magyar Iparművészeti Főiskola vendégtanára, 2004 óta a Nyugat-Magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének tanára. Munkáinak kultúrtörténeti, művészettörténeti, filozófiai vetületeiről tanulmányokat ír, előadásokat tart. Szürrealista hangvételű esszéket, novellákat, verseket ír. 2011-ben Kossuth-díjat kap.
(Az életrajzot összeállította: Kernács Gabriella [2015] / Akadémikusok)
Orosz István mondja:
„Valaki él a képzeletemben, / elképzelem, milyennek képzel engem, / azt hiszi, hogy az egyik életemben / én voltam ő, és verset írt helyettem.
Ha plakátot kell tervezned, próbáld meg egy mondatba összefoglalni az elképzelésedet. Kezdd el aztán egyszerűsíteni a mondatot, hagyd el a fölösleges frázisokat, részleteket, hogy csak a legszükségesebb elemek maradjanak. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükséged, akkor vagy kész a plakáttal.
Amikor az itt bemutatott munkákat készítettem, azt reméltem, hogy mindenki megérti majd a szándékomat, egy európai rajzoló szándékát a századfordulón, aki azért nem mond igazat, mert azt szeretné, hogy rajtakapják.
Néha úgy hiszem, hogy a józan ész által eleve elfogadhatatlannak ítélt paradoxonok alkalmasak arra, hogy segítségükkel több dolgot sejtsünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk. Fogadjuk kétkedve a látszólag nyilvánvaló állításokat, és higgyünk benne, hogy a világnak van egy másik, egy rejtett olvasata is, amelyet ugyan körülményesebb meglelnünk, de olykor már a keresés is izgalmakkal biztat.
Miközben saját munkáim és az idő összefüggéseit kerestem, nekem is szembesülnöm kellett az augustinusi dilemmával: mi az idő? Ha nem kérdezik, pontosan tudom, hogy micsoda, de ha el kell mondanom, képtelen lennék rá. Képzőművész vagyok, tehát ha szóban nem megy, megpróbálhatom lerajzolni. A mellékelt lapokon különböző címek alatt összegyűjtött munkáim mindegyikén – bevallom többnyire öntudatlanul – az idővel kapcsolatos képzeteim rajzi megjelenítését gyűjtöttem össze. Együtt látva őket, számomra is csak így, egymásutániságuk metafizikus aurájában vált nyilvánvalóvá az idő, a láthatóvá tett idő meghatározó szerepe. Az is lehet azonban, hogy csak jobb híján hívom időnek. Azok, akik rádöbbennek, hogy Hérakleitosz folyójába nézve már nem a saját tükörképük arcába tekintenek, talán melankóliának fogják nevezni, vagy a geometria enigmatikus szomorúságának, a szimmetriák fenséges társtalanságának, a tükörképekben lakozó örök kétségnek, vagy észreveszik a perspektívák reménytelen, plátói kapcsolatát a végtelennel.
Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet” lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval.
Ha majd egy megnyitón / egyszer összefutunk, / vagy intesz a metrón, / ha együtt utazunk, / vigyázz, nem az leszek, / akit hiszel, csupán / emlékeztetek rá / némileg, de ha már / itt tartunk, te is csak / hasonlítasz arra, / ki rajzokat nézni / jár e weboldalra.”
Orosz István blogja: http://utisz-utisz.blogspot.com/