Az első arcom homokkő,
ezer repedés rajza,
tengerárok a második
temetve mély iszapba,
egy újabb arcom sivatag,
van, amit dús repkény takar,
egy arcom bogláros mező,
egy másik százéves avar,
van köztük elfelejtett tó,
melyen hold tükröződik,
egy másik arcom épp a hold
túloldalán egy kőszirt,
kopár homlokát senki más,
csakis én ismerhetem,
van arcom, mely folyómeder,
és van, amelyik cinterem.
Arcom elgörbült fénysugár,
alagút a téridőben,
s ahogy remeg a levegő
az út fölött szálló hőben,
ott van a lepkeszárnyakon
és egy teknősbéka hátán,
őrzi rajzát a pókfonál
és színeit a szivárvány,
százezer éve tudhatom
minden arcom, hogy hol lelem,
de mégis újra álmodom,
hogy el ne vétsem éberen.
©ifj. Géczi Lajos alkotása