Érzékelés
kegyelmében
A folyamatos jelenlét,
a legédesebb perc
gördülő állandósága
tart csak minket ébren,
s vonja ki érzésünkből
az időlegest,
s győzi le a mulandót.
Megszakad
múlt és jövő láncolata,
ami volt, jelen lesz,
az eleven jövő
nagy éji sóhaja,
előttünk lebeg.
Az érzékelés
kegyelmében
egybeolvadva
méri szívünk ami volt,
a megnyugvásba
fut velünk
minden, ami még
előttünk dobog.
…De a boldogság
néha elkomorít…
Mennyei alak kérlek
a bűnt ne kelljen
titkolnom többé,
adj értelmet
létezésemnek:
elérni az
Elérhetetlent!
Szemed
rejtett kincsed,
akár a barométer,
jövendöl változó kedvet,
ha felhő vonul át bogarad egén,
és fagyos szelet hoz,
vakon záporoznak
viharának sötét szavai,
ha harag villan belőle,
szerelmed foszlik szét
a kín leheletén,
ha fénye ködmedrű völgyben ázik,
éj-pilláidról a fehér seregébe gyűlt
fáradt szellem küldi jeleit,
az illatos csendben
fulladtan delelnek ikreid,
meztelen éjszakákon
napsütötte álmokat kerget,
szívbeli örömöket szomjaz
alvó szemed.
Táncolunk
A zene hullámain
ringunk.
Fogom derekad,
és a sebzett perc suhanva
velünk száll.
Lépéseimhez igazítod
lépéseidet.
Részegítő ujjaink
egybekulcsolódnak.
Szorítalak.
Kócos hajad arcomat érinti,
beszívom illatát.
Tiltón is engedő combjaid
közé lépek.
Szádat keresem.
A ritmus gyorsra vált,
messze perdülsz tőlem,
a vonzalom kötele
a végső határig feszül.
Álmom távolában
újra magamhoz szorítalak.
Nem akarunk
a Földön maradni többé,
a sötét hosszú karjaira
bízzuk magunkat.
Emelkedünk, súlytalanul,
föl a magányos égboltig.
Mind az öt kontinens messze
alattunk pislákol.
A búcsúzó fénysugár
elém rajzolja ruhátlan alakodat.
Apró csillagokból
fűzött köpenyt terítek rád,
hogy meg ne fázz.
Kezedbe teszem
a Holdat.
Egybeforrt szenvedélyünk
vérünkben lobog,
vágyaink ezre árad
szét bennünk.
Szavak, amiket ki se
kell mondanunk,
táncoltatnak minket
a végtelen távolába…