A szokásos, öntudatlan mozdulatokkal lépett be a lakásba: csendben kinyitotta a bejárati ajtót, a kulcsot a kabátzsebébe süllyesztette, a kabátját a fogasra akasztotta. A táskát a komód oldalának támasztotta, de előtte kivette belőle az álarcot. A tükörbe nézett, aztán egy pillanatnyi tűnődés után a bőrére simította a speciális anyagból készített, leheletvékony réteget. Grimaszolt egy párat, hogy mindenhol tökéletes legyen az illeszkedés, és újra a tükörképére meredt. Elhessegette az agyába tolakodó gondolatkezdeményeket, mosolyra húzta a száját, nagy levegőt vett, és benyitott a nappaliba.
A felesége a kanapén pihent, feje hátrabillenve nyugodott a támlán, lábai felhúzva, oldalra dőlve rajzolódtak ki a puha pléd alatt: úgy látszik, elszundított kicsit. A férfi nem akarta felébreszteni, ezért óvatosan a fotelhez lépett és leült. Csak ekkor nézett a felesége arcára.
Meglepődve látta, hogy az asszony a régről ismert eredeti helyett a külvilágnak szánt vonásait viseli. A beállított mosoly azonnal leolvadt a férfi arcáról, és arra gondolt, hogy talán tényleg eljött az idő, hogy bevallja a feleségének az igazat. Hónapok óta gyötrődött, hol megbánva, hogy belekezdett ebbe a hazudozásba, hol újra megerősödve abban, hogy szükség van a látszat fenntartására. Egyre nehezebben kezelte az ellentmondást, amelyben élt.
Mert az, amit annak idején közösen eldöntöttek, még egyértelmű és követhető volt. Indokolt és vállalható is. Igen, a maga módján egy tiszta helyzet. Amiben a cél szentesítette az eszközt. Ezerszer átbeszélték, mielőtt belefogtak. Egymást támogatva, segítve, biztos pontot nyújtva a bizonytalan világban. Megegyeztek, hogy a gyerekek és a leendő unokák miatt vállalják. Kis kompromisszum csupán. Na jó, nem annyira kicsi, de ennyi még belefér. Hiszen jó emberek ők mindketten, biztos értékrenddel, világos célokkal, őszinte és kíméletlen önreflexióval. Nem lesz itt semmi baj.
Szóval felkeresték a világklasszis céget, aláírták a kölcsönös, teljes titoktartásról szóló szerződést, elkészült a profi szakemberek által speciálisan számukra tervezett maszk, és a férfi, szerető feleségével az oldalán, kilépett a közéleti porondra. Olyan volt az egész, mint egy izgalmas, kockázatos játék. Furcsa mód, amikor az álarcot viselték, mindkettejüknek a hangja, a testtartása is megváltozott. Otthon, kettesben erről eleinte sokat beszélgettek, hogy milyen vicces, hogy talán még ők maguk sem ismernék fel egymást, ha nem tudnák, kit rejtenek a maszkok. És hogy ez mennyire megkönnyíti, hogy olyan értékrendet képviseljenek a világ előtt, ami gyakran idegen tőlük. Hogy így mennyivel egyszerűbb a külső elvárások szerint beszélni, mozogni, reagálni. Nem kell félni, hogy elárulják az igazi érzéseiket.
Mert akkoriban azért sokszor támadt rossz érzésük. Mindkettőjüknek. Amikor az ostobaságra azt kellett mondani, hogy zseniális, a kisszerűre azt, hogy mestermű, a jogtalanra azt, hogy helyes. De tudták, hogy hazaérve leveszik az álarcot, és összebújva megbeszélnek mindent, emlékeztetik egymást a közös, vitathatatlanul jó célra: könnyűvé tenni a saját és a gyerekeik életét. És ebből erőt gyűjtenek a másnaphoz. Kialakították a mindennapos gyakorlatot: az ajtón kilépve álarcban jártak, de ahogy hazaértek, azonnal az eredeti énjükkel léteztek egymás számára. És ez tényleg működött is, egészen sokáig.
Hogy pontosan meddig, azt a férfi már nem tudná megmondani. Először csak nehéz lett lehúzni az álarcot, aztán egyik nap már nem is sikerült. Egészen zavarba jött tőle. Szerencsére egyedül volt, a gyerekek már a maguk útját járták, a felesége meg éppen az egyik barátnőjénél töltött egy hetet, így a férfinek volt ideje intézkedni. Megrendelt egy újabb maszkot az eredeti arcvonásaival, és az addigi gyakorlatot megfordította. Attól kezdve otthon viselt álarcot, hogy a felesége ne vegye észre a változást. A maszk most is segítette abban, hogy ilyenkor tényleg olyan legyen, mint régen, de közben folyamatosan készült arra, hogy valahogy végre megbeszéljék ezt a dolgot.
A férfi most csendben várt, és közben alvó felesége vonásait fürkészte. Ez az arc kemény volt, rideg és határozott. Nem volt benne semmi játékosság, semmi puhaság, semmi megengedés. Olyan vonások voltak ezek, amelyekből mindenki megértheti, hogy viselőjük tudja, mit akar, és amit akar, azt el is éri. Vezetőnek való arc, vagy legalábbis a vezető feleségének, aki végképp eltántoríthatatlanná teszi a férfiút is, akinek társául szegődött. Olyan arc, aminek semmi köze nincs ahhoz a vidám tekintetű, üde mosolyú lányhoz, aki hajdan megfogta a férfi szívét. Ahogy nézte ezt az arcot, egy versfoszlány jutott az eszébe. Hogy kitől és honnan való, arra már nem emlékezett. Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret.
A férfi most óvatosan végigsimított saját állán, és kissé előrehajolt, hogy a vele szemben lévő tévéképernyőben egy pillantást vethessen önmagára is. Az ő saját, régi képmására. Vigyázva az ujjai közé csippentette az álarc szélét, és lehúzta magáról, miközben végig a tükörképét figyelte. Csak néhány pillanat, és máris az asszony méltó párja nézett vissza rá.
A feleség megmozdult, aztán kinyitotta a szemét. Ahogy tisztult a tudata, sorra futottak át tekintetén a felismerés hullámai. Először az öröm, hogy hazaért a férje. Aztán a döbbenet, hogy a külvilágnak mutatott arcvonásaival ül a férfi a fotelben. Aztán a megvilágosodás, hogy az „igazi”, hajdan volt vonásai a kezében tartott maszkon láthatók. Végül a kanapéra nézett, a takaró mellett fekvő, gyűrött, tenyérnyi kis csomóra, és rájött, hogy ő is lelepleződött: úgy aludt el, hogy ő sem húzta magára a régi, otthoni arcát. Az alvástól kissé rekedt, kellemetlen hangon nevetni kezdett. Megállíthatatlanul, egyre hangosabban nevetett, kénytelen volt felülni és előrehajolni, hogy ne rázkódjon annyira a teste, és ne szúrjon úgy az oldala.
A férfi nem bírta levenni a szemét róla. Nézte a feleségét, az előrehulló haját, a félrecsúszott plédet, az összegyűrt maszkot a kanapén. Aztán ő is nevetni kezdett.
Még akkor is rázta a nevetés, amikor lassan felállt a fotelból és a hálószobába indult, hogy átöltözzön. Ahogy futólag ránézett a fotel karfáján heverő másik maszkra, amely saját, régi arcvonásainak már csak élettelen vázlata volt, újra eszébe jutott a versrészlet. Rémlett neki, hogy ezt a mondatot valaha szerette, nyilván ezért is jegyezte meg. Most rácsodálkozott, hogy vajon mit találhatott benne olyan érdekesnek. Ez az egész csupán hangzatos okoskodás, nagyképű, üres lózung!
Megrántotta a vállát, és belépett a hálószobába.
©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása