most feketék a fák az ég kékjét
cipelik hátukon lomjukban a holdfátyol
és mintha néma dörrenések
ülnének ezen a sárga ágyúgolyón
püspökladány magasában összerezzen
a tavasz a vonat sodorja magával a fákat
ezeket a fáradt sorkatonákat egyébként
biztosan állnak ebben a föld nevű
makacs konzisztenciában
bocskoruk üti meg a talpfákat
talán a fény sodronyai stabilak
amit összecsigáztak az ágak
hogy fekete karjukkal intsenek
egy-egy csillagvirágnak valami
mély lendület mozgatja a fákat
őrangyalait a vonatzakatolásnak
vagy az isten emeli hátára a tájat
és örül a kokszos fűtelepek púpjának
talán egy holdsugár a fény karnisa
úgy tapad rá a sötétség mint egy légyszalagra
és rajta mosatlan függöny csimpaszkodik az éjszaka
a csillagok zúgása halk altatódalát
fütyüli püspökladányra később mintha
megfogyatkozna a fák libasora
de hallgatnak arra a sárga ágyúszóra
egy halk dörrenés és kibomlik a csillagok ezüstös
bocskorszíja hogy a világosságot ismét az égre
csomózza püspökladány fölött a fény apoteózisa.