ezen a sárgás bántó fényen át
lehet mások csak melegnek mondanák
nehezen ismerem föl a gyerekkori fürdőszobát
mintha belőle nőne ki növesztene karokat a lakás
a rozsdás csaptelepek esténként párban
nyöszörögnek és fáradt illata van egy-egy törölközőnek
amibe félig nedvesen félig szárazan
csavarták az elmúlt esztendőket a falak is megőszültek
ha romlásnak nevezem sem mondok igazat
itt nem romlik el semmi csak úgy marad
mintha végtelen időkre konzerválnák és az az
igazság szeretném én is változatlan hasonmásomat
viszontlátni a párás tükörben nem a bebarnásodó
hajszínemre gondolok vagy a szám körül ha meglátok
egy újabb ráncot nem jut eszembe ugyan kinek hiányzott
mostanában a homlokomra fonnak finom láncot
rongydarabbal zárom el a renitens csapot ilyenkor
az idő múlását szorítom el anya néz bele
teli van a hasa velem mint egy vizes lavór hallomásból
tudom tükrén meghullámzott egy lángoló csipkebokor
©Kovács Emil Lajos – Tükör előtt