Gábor a kádban áztatta magát, immár 38 perce. Ez már önmagában eltért a szokásostól, mivel minden este szigorúan 10 percet adott magának fürdésre. Nem mintha bárki számonkérte volna, hiszen egyetlen lakótársát, a törpehörcsögöt teljesen hidegen hagyták gazdája tisztálkodási szokásai.
A víz lassan kezdett kihűlni, Gábor azonban ezt meg sem érezte. Szeme a plafonra szegeződött, ő pedig csak mozdulatlanul lebegett.
Tudniillik, Gábor meghalt.
Különös érzés volt. Mindig azt hitte, majd elhalványul a világ, elhagyja az erő, és minden mindegy lesz. Mégis, úgy tűnt, pont az ellenkezője történt. Feltörtek benne a régen elásott kérdések: hogy miként élt, hogy élt-e egyáltalán; a felismerés, hogy az élete során elvesztette a valós kapcsolatait, feladta az emberi mivoltát. Mintha eddig elrejtette volna magát saját maga elől, és most, az utolsó utáni pillanatban rátalált volna.
Érdekes módon, bármilyen fájdalmas is volt a felismerés, úgy érezte, most kezdett el élni igazán. Végre szabadon dönthetett.
Hát úgy döntött, élni fog.
Amikor visszatért a testébe, épp egy hordágyon feküdt. Egy szomszéd néni jóvoltából megtalálták a holttestét, és most épp úton volt a temetkezési vállalathoz. Persze nagy megdöbbenést keltett, ahogy feltápászkodott, és bejelentette, hogy nagyon is életben van. Igaz, ő nem érezte szükségét, hogy lélegezzen, de a szíve a rendjén vert, így útjára bocsátották. Udvariasan megköszönte a hullaszállítók segítségét, majd a metróállomás felé vette az irányt. Még nem tudta, hová akar kilyukadni, de az úton végig tudta gondolni, mi mindent fog csinálni, most, hogy végre igazán él. Fejben listát gyártott mindazokról a vágyakról, amiket sosem teljesített be, és próbálta fontossági sorrendbe rendezni őket. Mire leszállt, kezdte azt érezni, hogy a legfontosabb vágya egy meleg, bélelt kabát, ugyanis borzasztóan fázott. Gyorsan be is ugrott egy üzletbe, és megvásárolt egy gyönyörű szövetkabátot, most az egyszer a pénzre való tekintet nélkül. “Hiszen egyszer élünk” kuncogott magában, és elindult a buszmegálló felé. Az első pont a listáján az volt, hogy végre szerelmet valljon egy hölgynek, aki iránt már évek óta gyengéd érzelmeket táplált, de sosem tudta összeszedni a bátorságát. Eddig. Egyfajta izgatott lendület hajtotta előre, azonban a teste valahogy nem igazán akaródzott engedelmeskedni. Egyre merevebbnek érezte a tagjait, és nehézkesen csoszorgott, amíg végül nem bírta tovább vonszolni magát, és lerogyott egy padra.
“Biztosan kifáradt a szervezetem a nagy meghalósdiban” gondolta, majd úgy döntött, hív egy taxit, és azzal megy tovább az úticélja felé. Addig is a padon ücsörgött, és a nagy fekete varjakat bámulta, ahogy csapatostul fosztogattak egy kukát. Hirtelen hányingert érzett. A hasa kellemetlenül feszült. Bosszankodva konstatálta, hogy teljesen felpuffadt, és akaratlanul is hatalmasat böfögött.
Ekkor érezte meg a saját leheletének gyomorforgató szagát. Undorodva elfintorodott. Ilyen bűzös szájjal aligha mehetett valaki szerelmet vallani! Na sebaj. Elnapolja, addig is lesz ideje részletesen kitalálni, hogyan csábítsa el a lányt. Vehetne neki ékszert, elhívhatná nyaralni, esetleg írhatna neki szerelmes verseket. (Bár ő nem volt az a bölcsész-típus, de a ChatGPT bizonyára nagyon szép költeményeket tud produkálni.)
Végül megérkezett a taxi. Alig tudott beszállni, a sofőr támogatta, miközben bosszúsan morgott valamit a “hülye drogosok”-ról. Gábor bocsánatot szeretett volna kérni – nézze el neki, hiszen az előbb halt meg! – de inkább nem akart a kelleténél többet beszélni, nehogy megérezze a rothadásszagú leheletét. Így hát kínos csendben utaztak. Nagyjából 10 perc elteltével Gábornak borzalmas érzése lett. Férgek rágták. Érezte, ahogy kukacok tekeregnek a bőre alatt, és a hasában rágják át magukat az egyes szervein, apró darabonként. Rémülten, iszonyodva felrikoltott, majd a torkába nyúlt, öklendezésre késztetve magát, azonban úgy tűnt, nincs mit kihánynia. A taxisofőr eközben már tárcsázta is a mentőket; láthatólag beigazolódottnak tekintette a “hülye drogos”-hipotézist.
A féreg-érzet nem enyhült, és Gábor pánikja egyre fokozódott. Egyetlen reménye az volt, hogy a kórházban eltűntetik belőle a kukacokat, így egy kevés megnyugvást érzett, amikor a mentő kijött érte. Igaz, a mentős orvost, úgy tűnt, nem igazán győzte meg a “férgek rágják a beleimet”-történet, de kapott egy injekciót, és bevitték a sürgősségire.
Egy fehér ágyban ébredt egy fehér szobában, ahol fehér köpenyes emberek mászkáltak fel-alá. Ebből gyorsan levonta azt a következtetést, hogy kórházban van. Valószínűleg elkábították. Képtelen volt megmozdulni. A csontjai mozdulatlanul hevertek az ágyon. Úgy tűnt, minden hús hiányzott róla.
“Biztosan lezabálták rólam a férgek…” gondolta bosszúsan. “Ennyire lehet számítani az egészségügyre.” Képzeletben sóhajtott egyet. “Így aztán igazán nehéz lesz szerelmet vallani. Egy csontváz nem kifejezetten vonzó” töprengett.
Lassan elhomályosult a kórterem képe; csak a csontvázát érezte, borzongva figyelte, ahogy darabokra esik, és minden csontja apránként porrá lesz. Aztán már nem figyelt semmit.
“Érthetetlen” motyogta az osztályvezető orvos fél órával később, ahogy az elhunyt beteg leletei között lapozgatott. “Se a labor, se az EKG, semmi nem jelzett problémát. Makkegészséges volt, mintha csak ma született volna.” A fejét csóválta, majd aláírta és lepecsételte a zárójelentést.
Az írás első közlésként a Litera-Túra Művészeti Magazinban jelent meg.
Fotó: Méhes Katalin portréja / Forrás: a Szerző
MÉHES KATALIN vagyok, 20 éves, pszichológiát tanulok Pécsett. Néhány éve kezdtem el az irodalommal foglalkozni, többnyire verseket és novellákat szeretek írni. A Librarius és az Irodalomismeret lapokban voltak korábban megjelenéseim. Sikereket értem el a Helikoni Ünnepségeken, a Richter TETT Mesepályázatán, és kétszer részt vettem a Sárvári Diákírók és Diákköltők Találkozóján.