Nagyapám halálának napján kezdődött
a halfogási tilalom, legalábbis pontyra,
arra horgásztunk, legalábbis amíg
együtt jártunk pecázni, leginkább biciklivel,
legalábbis amíg ment neki a tekerés.
Útközben a pihenés csendes és
dohányszagú volt, előbbi nem miattam,
utóbbi nem miattunk, a kocsmában
kivit vagy maracuját ittam, ő meg fröccsöt,
sztaniolba csomagolta az ivást.
Félévente mondott valami örökérvényűt,
persze nem tervszerűen, pontosan
hathavonta, lehet, hogy nem is ez volt
a gyakoriság, talán inkább nyaranta
egyszer, miután a bicikliket letámasztottuk.
A kocsma előtt, ahol a kisfröccsöt, mindig
kettőt, én is iszom néha, szabad-e nem az ő
emlékére fröccsözni, ha maracuja üdítő már nincs,
nem azért, mert passiógyümölcsnek hívjuk.
(A fröccs az fröccs továbbra is.)
Már akkor sem az volt, amikor ittam, csak glükóz
szirup és színezék, mégis örökérvényű, itt van
a számban az íze mindig, ha fröccsözöm.
Leginkább, amikor belepillantok kicsit
felülről a pohárba, ahogy ő szokott.
Aznap – amikor a halfogási tilalom – csendes volt,
beszivárgott a sötét a kórterembe a reluxa résein,
békés volt a tó is, alig volt horgász, csak, akinek
mindegy, hogy van-e tilalom, mert nem
valamiért jön, hanem valami elől.
Én is a csalódás elől menekültem ki a kórházból
aznap, le volt szíjazva az ágyhoz, nem beszélt,
tudtam, hogy tőle több örökérvényűt nem hallhatok,
azzal kell gazdálkodnom, amim van.
Meg a maracuja ízével a számban.
©Petőcz András – Átlátszó szonett / Médium art