A régi ismerős ismét
kedves ismeretlenként kopog
az amorf felület
szélén,
mit kaján mindenhatóként formált
a múlt,
pattog,
míg túl nem feszíti a húrt,
azét a bizonyos vágyakozó szívét.
Majd megtorpan a peremen,
és fojtott robajjal
legurul,
nyálkás nyomot hagyva, mint eső
után a csiga, ahogy a járdaszegélyről
lomhán és kegyesen
levonul.
Ezt teszi velem ez a majdnem
szerelem,
mégis, rendre engedem, hogy
a kötődés háncsán ellejtse
szemfényvesztő kötéltáncát,
és társul hívja az édes-maró
melankóliát, mi fáradhatatlanul a
nyomában jár,
felkapaszkodik a hátán ennek a
majdnem szerelemnek,
hogy onnan nézzen le rám,
kacagva.
Micsoda perverzió, hogy
csak majdnem legyen jó,
a kéjes fanyarság, a fanyar kéj
szürkés-lilán maszatolja szét rajtam
a reményt,
pont úgy, hogy mindenhova jusson,
csak eszembe ne, hogy
lemosom a torz majdnem-öröm
mocskát,
miben fuldokolva lubickolok és
nem látom, hogy koszos vagyok,
nem ám.
Az apadhatatlan vágyat
bennem a majdnemek
huzalozzák,
arra aggatják szívem két-két
kamráját és pitvarát,
fejjel lefelé, csak lóg a szív a
levegőben,
próbál megkapaszkodni a
magasfeszültségű vezetékben,
de már zuhan is a mélybe,
mosolyogva hörög, zuhan,
ernyedt merevséggel, s csak
a varjúk károgják rá felülről
az örömöt.
Ez hát az eufória – gondolja, és
a szenvelgés pocsolyájában
placcsan szét,
miután kiélvezte a mélyrepülést,
és amint padlót fog a betonon
mámor-keserűn,
már gyülekeznek is a majdnem-
boldogság keselyűk,
hogy falatozzanak,
kivájjanak belőle még
cafatokat,
mert a majdnem boldogság
mindig húsba váj, de fogszorítva
szemet hunyok, hogy mennyire is
fáj.
Mint a rozsdás szög a kedvenc
padomon, minek kis része kiáll,
hanyagon,
és én akarva-akaratlan gyakorta
hagyom, hogy elhúzzon egy
vérrúzsos mosolyt
a combomon,
igen, legyintek egyet és mormolom;
Ugyan, ugyan, ez csak majdnem
fájdalom.