Csupa ránc vagyok. Az idő. Nem vesszük észre. Elbújik. Ha fiatalabb lennék, lehet, hogy másképp gondolnám, de öreg vagyok. Gyakran remegek. Anyai ágon örököltem. A szomszédom süketnek tart, mert túl hangosan nézem a tévét. Én őt tartom süketnek. Két éve nem beszél a lányával. Micsoda egy csinos nő! Irigykedik rá. Irigyli a hosszan elnyújtott orgazmusait, apró sikongatását, mély szenvedéllyel teli sóhajtásait. Hogy ezeket honnan tudja, fogalmam sincs, mint ahogy arról se, mihez kell a korbács meg a bilincs, amit az előszobában tart. Helyette szégyellem magam. Mocskos tippjeim vannak. Lucskos káposztát vacsorázom, és azt figyelem, ki kaparászik a falon, ki az, aki kopog, és ki az, aki a tövébe vizel. Szeretném azt gondolni, hogy a macskák voltak, de rám cáfolnak a dülöngélő részegek. Átmossa a sör a veséjüket, mint az eső az éjszakát. A ráncosakét még jobban.
©Séd Imre alkotása