Mindenki megy valahová. Az emberek, hajnali fél öttől fél órával éjfél előttig – akár a hangyák – le-föl közlekednek a mozgólépcsőkön. Sokadszor teszem meg az utat a Keletitől a Déli pályaudvarig, közben figyelem az utasokat. Csak mellékesen jegyzem meg, nyilván az egykori geodéta szól ki belőlem, hogy miközben a Keletiből a Déli pályaudvar felé megyünk, a térképen, így a valóságban is, az M2-es, tehát a piros metró vonal nem kelet-déli, hanem egyértelműen kelet-nyugati irányba halad.
Nulladik észrevétel: bárki is légy, ahogy egy metrókocsiba lépsz, úgy érzed magad, mintha nyomban egy jól olajozott gépezet részévé válnál, ahol mindenki szinte észrevétlenül megtalálja a helyét.
Gyakran gondolok arra, hogy milyen lenne kiszállni a Blaha Lujza téren, az Astoriánál, vagy a Deák téren, vagy éppen, ha úgy hozná kedvem a Kossuth téren, a Batthyány- és a Szél Kálmán térről nem is beszélve. De soha nem szállok ki. Időre megyek én is.
„Üdvözöljük utasainkat, ez az M2-es metró a Déli pályaudvar felé. Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!” – Hallhatjuk Szalóczy Pál, újságíró, eredetileg rádió- és tévébemondó jól ismert, mélyen zengő hangját. Ez a mondat, különösen ha többször hallja az ember, mindenkibe beleég. Szalóczy, a hang, aki, mint megtudtam, élete második felétől verseket is ír, egy vele készült interjúban arról panaszkodik, hogy hiába hívják meg különböző irodalmi estekre, a közönség soraiból, miután az est végén megtapsolták, mindig akad valaki, aki a következővel áll elő: „Nagyon szépek voltak a versek, Szalóczy úr, de mondja már azt legyen szíves, hogy „kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak…”
Hang ide, hang oda az igazság az, hogy az egybenyitott kocsikban az utasok csak ritkán néznek egymás szemébe, a legtöbben a mobiltelefonjukat pötyögtetik. Így az embernek az az érzése, hogy az utasok döntő többsége csak testileg van jelen, lélekben viszont egész máshol tartózkodik. Éppen ezért naponta megfogadom magamban, hogy nem hagyom magára a testemet, azaz nem leszek semmi körülmények között alvajáró vagy magamba révedő utas az utasok között. Sokszor úgy érzem, a jelenlét és a figyelem az utolsó fegyverünk a robotizáció ellen. Útközben már az is nagy eredmény, ha két-három emberrel sikerül felvenni a szemkontaktust.
További nehézséget jelent, hogy eljutni, egyik helyről a másikra, tömegközlekedéssel, rutinszerűen valamiféle félálomszerű létállapotot jelent, kizökkenést abból a megszokott tér–idő rendből, amelyben általában élünk. Ez a kizökkenés – ez is alapvetően „M2-es” megfigyelés – sokaknál csak a testet érinti, mert lelkileg ez az idő, amit a metrón töltünk, sokaknak csak afféle holt idő vagy, ha tetszik, szürke átmenet egyik fontos dologtól a másikig.
Bevallom, számomra a legizgalmasabb mindig a Duna alatti alagútrész elképzelése, azaz a Kossuth és a Batthyány tér közötti 365 méter hosszú szakasz. Ha éppen itt tart a vonat, magamban fohászkodni szoktam, hogy be ne törjön a fejünk fölül a vízáradat. Nyilván ez teljességgel alaptalan elképzelés. A korabeli újságok egyébként nagy terjedelemben számoltak be az alagút építésének erről az epizódjáról.
Így például a Népszava 1969. január 8-i száma írta: „Szenet találtak a metró építői a Duna alatt”. A beszámoló szerint az építők kőzetrétegbe futottak, holott az előzetes felmérés szerint végig agyagos-homokos talajra számítottak. A kőzetben viszont levéllenyomatokat is találtak, sőt egy kőszénréteget is. Természetesen bányát nem nyitottak, de jól jelzi, hogy Budapest alatt mennyire változatos a talaj.
Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! Hol is vagyok és mikor kell leszállnom? Pörögnek a gondolatok.
Eszembe jut egy nem mindennapi történet. E szerint George Harrisont, a Beatles gitárosát 1999-ben egy őrült rajongója késsel megszúrta. Olyannyira, hogy hordágyon kellett kivinni a házából, de azért volt ereje, hogy odaszóljon egy nemrég felvett alkalmazottjának: “na, hogy tetszik az új meló?”
Nem tudom, hogyan jutott eszembe George Harrison, „a Csendes Beatle” esete. Hiszen egyáltalán nem kapcsolódik az eddig elmondottakhoz. – Talán csak azért ötlött fel bennem, mert annyira elüt az alvajárók és a robotok világától.