(Gondolatok egy íróról, aki elsősorban ember, aki mer hibázni, és nem sírni felette, hogy Úristen, most mi lesz.)
A Kelet és Nyugat közti eszmecsere első, széles körben népszerűvé vált képviselője kétségtelenül a kínai Lin Jü-tang volt. Attól kezdve, hogy 1935-ben a Mi kínaiak című könyvével felkerült a New York Times bestseller listájára, pályája élete végéig szinte töretlen volt. Könyveit számos nyelvre lefordították, s két világháború között Magyarországon is hihetetlenül népszerű volt. Ezért aztán szokás túl könnyűnek, lektűrszerűnek tartani irodalmi stílusát. A könnyed, fecsegő hangütés azonban itt nem a felszínesség és a szórakoztatni vágyás ismertetőjegye. E könnyedség igazi forrása a régi kínai filozófia, melynek nyelvezete – ellentétben a nyugati filozófia fellengzős szó-építményeitől – nem áll messze a közemberek beszédmódjától. S éppen ez az, amiért Lin egyénisége számomra ma is olyan megnyerő.
Anélkül, hogy sokoldalú munkásságának részletekbe menő méltatására vállalkoznék, itt csak arról szólok, ami lényegbevágó, vagy ha tetszik, ma is a lélekig hatol. Először is Lin Jü-tang magától értetődő természetessége ma már teljesen kiveszett a világból. Írói technikája – bár sokkal helyesebbnek tűnik inkább létezési módnak nevezni – közvetlenül mindig az első benyomásra épül. Ez megóvja őt az úgynevezett objektivitás kényszerétől, s lehetővé teszi számára a pillanatnyi igazságok kimondását. A természetes emberi reakciók bölcsességgé szűrődött józansága elegendő alap számára ahhoz, hogy a spontán, frissen feltörő szavak, mondatok helyi értékét ne kelljen valamilyen kimódolt műformához igazítania.
Az érzés hűséges leképezésének mindenek felett álló elsőbbsége a régi kínai irodalomban is meglepő nyíltságot és őszinteséget eredményez, melybe még az iróniának, sőt az írói „gonoszságnak” egy kellemes és vonzó fajtája is beletartozik. Lin Jü-tang, bár híven őrzi ezt a hagyományt, tipikusan a jelenre koncentráló lélek, ha a régmúltról beszél, akkor is a jelen szemüvegén át láttatja a dolgokat. Távol áll tőle minden absztrakt műveltség-anyag, amelynek a mai világban nincs aktualitásértéke.
Az ember legfőbb értéke számára a modern korban is a helyén lévő szív és fej. Természetesen nem az elméletekkel és logikai építményekkel telezsúfolt fej, hanem a józan ész lecsillapodott szelleme. Ezzel kapcsolatban egyhelyütt ezt írja: …a kínai szemében nem elég, ha egy állítás „logikailag helyes”; sokkal fontosabb, hogy „megegyezzék az emberi természettel”. S ehhez járul még Lin Jü-tangnak egy igen rokonszenves vonása, a közember megbecsülése. Józan esze ugyanis szerinte minden közönséges embernek van, s éppen a tudós elme az, aki állandóan abban a veszélyben forog, hogy elveszíti azt. Ez a plebejus életérzés a hétköznapi emberre gondolván nem a lecsúszást juttatja az ember eszébe, hanem a felemelkedés szükségességét és az emberségre jogot formáló létezést.
Ami csodálatos, az éppen az, hogy Lin Jü-tang a legbonyolultabb körülmények között is hű tud maradni a dogmáktól távol álló, józan észhez. Rendkívül igényes, angol nyelvű fordítói munkássága mellett is – amely a kínai és indiai klasszikus irodalom hatalmas anyagát öleli fel –, megmaradt egyszerű, földön járó, gondtalanul csavargó léleknek. S ez az egyszerű lélek ma is képes visszaadni valamit, ami versenyszellembe fulladt világunk számára igencsak hiánycikké vált. Visszaadja azt a természetes életérzést, hogy nem kell többnek lennünk, mint akik vagyunk. Hogy nincs abban semmi szégyellnivaló, ha a magunk közvetlen módján viszonyulunk önmagunkhoz és a világhoz. Hogy az emberiesség, a humánum nem az elit kiváltsága. Hogy az alkotáshoz, mely minden ember alapvető képessége és joga, nem kell más, csak hogy rátaláljunk saját természetünkre. Hogy az emberi lényeg nem feltétlenül a teljesítmény és a haszon nagysága mentén húzódik, hanem sokkal inkább a szív őszintesége és fej józansága a helyes értékmérő.
Annak ellenére, hogy Lin Jü-tang sokáig kínai és amerikai egyetemeken tanított angol filológusként, a jelen iránti nyitottságát és érzékenységét mindvégig igyekezett megtartani. Erre utal egy gyakran idézett mondása is, mely szerint: „A bölcs ember egyszerre barátja a könyvek és az élet olvasásának.” Mit lehet erre mondani? Lin Jü-tang egy olyan életutat valósított meg, melyben eszményeit és érzéseit egyfajta természetes harmónia hatotta át, így sem az egyik, sem a másik oldalon nem kellett megtagadnia önmagát.