– Halló! A mentőkkel beszélek?
Ez a mondat tegnap este hat óra körül hangzott el a Rumli utca 35-ben. A patinás, régi épület vastag falai ösztönösen lökték vissza az elhangzó szavakat, mintha valamilyen életbevágóan fontos pingpong meccs zajlana köztük. A játék egyre nehezedett, ugyanis Katinka néni minél többet beszélt, annál több „labdát” kellett a megfáradt, vén betontömböknek visszaverniük, s nem voltak valami jó formában, mert az asszony hallgatag ember hírében állt. Rokonai sem sűrűn látogatták, éppen ezért senki se tartotta edzésben a falakat – meg is látszott az eredménye, hiszen többről hatalmas darabokban mállott le a vakolat. A betontömbök ezért már többször kiabáltak, recsegtek, ropogtak össze-vissza, de, mivel Katinka néni már egyik lábával a 93-ban volt, másikkal pedig még a 92-t rugdosta, a panasz legtöbbször süket fülekre talált – Katinka néni ugyanis kissé nagyothallott.
Az idős hölgynek súlyos gondjai támadtak azokban az időkben, ugyanis abban a kis faluban, ahol élt, egy járvány ütötte fel a fejét. Katinka néni egyetlen hozzátartozónak nevezhető valakije Ilonka néni volt, a gondozója, aki vigyázott az idős nő egészségére és hasára – vásárolt, főzött és beszélgetett. Más nem is nagyon kellett Katinka néninek. Azonban egyvalami azon a bizonyos napon igen. Ilonka néninek hetente szokott fizetni az idős hölgy, úgy takarékoskodik a nyugdíjával. Viszont azon a szerdán, azon a bizonyos szerdán, nem érkezett meg Katinka néni nyugdíja, pedig fizetési nap lett volna, de már három napja nem hozta el a postás. A karantén miatt, amit a faluban elrendeltek, a kézbesítések is csúsztak. Elég kellemetlen volt a néni számára még a gondolat is, mit fog szólni majd Ilonka, azt hiszi, becsapta, de nagyobb baj, hogy miből fog vásárolni, ha neki sincs pénze. Fejét a párnán megtámasztva gondolkodott ezen egy darabig, majd hirtelen elégedetten pattant fel az ágyról. Pontosabban csak pattant volna fel az ágyról, ha tudott volna járni, de nem tudott. Eszébe ötlött ugyanis, hogy megboldogult férjétől örökölt majd félmillió forintot, melyet megboldogult fia már vagy öt éve berakott egy bankszámlára. Arra gondolt Katinka, hogy szól Ilonkának, vegyen ki egy kis pénzt a számláról.
Hamarosan meg is jött Ilonka. Miután az idős hölgy kifejtette ötletét, gondozója elégedett mosollyal sietett le a bankba, hogy kivegye a pénzt. A Rumli utcai pénzintézet épülete a legmodernebb betonból készült, de ifjú kora miatt korántsem tudott úgy pingpongozni, mint Katinka néni háza. Azonban küllemre sokkal tetszetősebb volt. Nadrágján egy kis gomb szolgált ajtóként, mellénye a szivárvány szinte minden színében pompázott, fején pedig egy érdekes, futurisztikus alakú szobor díszelgett sapka gyanánt. Ebbe az épületbe tartott Ilonka.
– Adjon isten! – köszönt udvariasan.
– Magának is! – vetette oda foghegyről idegesen az ügyintéző. Látszott, idegesíti, hogy más is van rajta kívül az épületben. Még hogy egy bankban emberek! Felháborító! – Mit óhajt?
– Egy számláról szeretnék kivenni némi készpénzt. Diktálom a számlaszámot: három, tíz, huszonegy, tizenkettő…
– Maga Szépvölgyi Katalin?
– Igen, az ő ügyében jöttem.
– Nem azt kérdeztem – felelte ingerülten sóhajtva az ügyintéző. – A nevére lennék kíváncsi. Hogy hívják?
– Én Gereházi Ilonka vagyok. Szépvölgyi Katalin számlájáról szeretnék kivenni nyolcvanezer forintot.
– Sajnálom, hölgyem, az lehetetlen – próbálta bánatosan mondani az ügyintéző, ám arcán látszott, örül annak, hogy „sajnos” nem tud segíteni ügyfelének. – Csak ő maga vehet ki pénzt, vagy legalábbis be kell fáradnia fiókunkba, hogy aláírja a meghatalmazást az Ön számára.
– Kérem, egy kilencvenkét éves, ágyhoz kötött betegről van szó.
– Sajnálom, a szabály, az szabály. Jöjjön be a nénivel. Kérem a következőt!
Így történt aztán, hogy Ilonka néni lógó orral indult vissza a Rumli utca 35-be. Mikor elmesélte, mi történt a bankban, Katinka néni először igencsak felbosszantotta magát, elátkozta a bank legalább fél személyzetét, s egyszer megemlítette azt is, hogy bezzeg a régi szép időkben, azonban mindezek után szája elégedett mosolyra húzódott.
– Hát, ha be kell mennem – szólt kezeit széttárva az idős hölgy –, akkor be is megyek.
– Mégis hogyan gondolja ezt, Katinka? – érdeklődött udvarias hangnemben Ilonka, ám el nem tudta képzelni, mire gondol a gondozottja.
– Mindjárt meglátod, édes fiam – felelte. Katinka néni gyakran szólítja a 70 éves Ilonkát fiának. Végülis, tényleg a gyereke lehetne. – Kérlek, nyújtsd ide a telefont! – meglepett pillantások kíséretében Ilonka néni odaadta a telefont Katinka néninek, aki egy számot tárcsázott rajta. És igen, jól gondoljátok, a 104-et.
– Halló! A mentőkkel beszélek? – ekkor hangzott el ez a mondat, melyet a történet elején már említettem nektek.
– Igen, jó napot, diszpécser központ. Hol történt az eset?
– Rumli utca 35 – felelte készségesen az idős hölgy.
– Az Ön neve?
– Szépvölgyi Katalin.
– Telefonszám?
– Ilonka, mi is a telefonszámunk? – kiáltotta Katinka néni.
– Plusz harminchat háromszáz, háromszáznyolcvanhárom, negyvenkilenc, nyolcvannégy, hétezer-kétszáztizenöt – felelte Ilonka.
– Megismételné, kérem, nem hallottam jól?
– Ilonka még egyszer!
– Jaj! – sóhajtotta a gondozó, majd átvette a telefont. – Jó napot! A telefonszám: plusz harminchat háromszáz, háromszáznyolcvanhárom, negyvenkilenc, nyolcvannégy, hétezer-kétszáztizenöt.
– Köszönöm.
– Add már vissza a telefont! – suttogta Katinka néni, aki igen ingerült lett, hogy végre van valami, amit ő intézhetne, erre a gondozója még ezt is elveszi tőle.
– Jó, tessék.
– Halló! – ordította a készülékbe Katinka néni. – Itt van?
– Én itt vagyok, maguk csináltak valamit az előbb. Elmondaná, kérem az esetet?
– Sürgős dolgom van, kérem.
– Mégis miféle sürgős dolga?
– Nagyon sürgős dolog egy bizonyos helyen.
– Kérem, akkor ne minket keressen, menjen ki a fürdőszobába. – ráncolta homlokát a diszpécser.
– Hogy maga micsoda mókamester! – nevetett fel az idős hölgy. – Nem, nem vécére kell mennem.
– Mondja már el, miért keresett!
– Jól van, jól van. Ezek a mai fiatalok! – csóválta a fejét Katinka néni, ám ekkor rájött, hogy már mondta, miért hívta a mentőket. – Maga szenilis? Már mondtam, miért hívtam Önöket.
– Sürgős dolga volt… – kezdte a diszpécser riadtan.
– Pontosan kérem, a Rumli utca 15-be kéne vinniük, a bankba. Mikorra tudnának idejönni? – szakította félbe az idős hölgy.
– Kérem, most akkor Rumli utca 15 vagy 35?
– Mindkettő! Engem kéne elszállítani a 35-ből a 15-be.
– Mi a panasza? – próbálta rendes irányba terelni a beszélgetést a diszpécser.
– Az, hogy körülményes a banki ügyintézés.
– Miféle banki ügyintézésről beszél, hölgyem?!
– A számlámról ki szeretnék venni pénzt, de én nem tudok magam elmenni a bankba, a meghatalmazáshoz pedig az én aláírásomra van szükség.
– Akkor miért nem hív egy taxit?
– Mondtam már, hogy nem tudok magam felkelni az ágyból!
– Ha… – tanakodott szemeit összehúzva a diszpécser – jól értem, maga el akarja szállíttatni magát a mentőkkel egy bankba?
– Pontosan, kérem!
– Rendben, értem, azonnal küldök egy kocsit…
A Rumli utca 35-höz pontosan tíz perc múlva megérkezett a mentőautó, hordágyon befektették Katinka nénit, adtak neki egy nagy adag nyugtatót, majd elindultak a cél felé. Mikor kivették a mentőautóból, a hordágyon Katinka néni egy különös feliratot pillantott meg, azonban nem tudta pontosan elolvasni, annyit látott csak, hogy „Lipót”. Az orvos ezek után nem sokkal egy papírt adott át Ilonka néninek, mellyel feljogosította őt Katinka néni ügyeinek intézésére, így végre ki tudta venni a bankból a nyolcvanezer forintot.
Igen, akiről azt hiszik, hogy bolond, annak nem kell bankba járnia. Aki bolondot csinál másból, az meg nem megy. De mi lesz a többiekkel?
A novella első közlésként a Litera-Túra Művészeti Magazinban jelent meg.
Fotó: Klement Tamás portréja / Székelyhidi Zsolt fotográfiája
KLEMENT TAMÁS írja önmagáról:
A Litera-Túra Művészeti Magazin gyakornoka vagyok. Tavaly érettségiztem, elsőéves egyetemistaként Bécsben élek. Hét-nyolcéves korom óta írok kisebb-nagyobb intenzitással, főleg novellákat, de gyengébb pillanataimban most már egy-egy vers is becsúszik. 2020-ban egy sikeres ösztöndíjpályázat eredményeképpen, a „Nemzeti Tehetség Program” keretében megjelenhetett önálló kötetem, „Ki vagy Te, Jászoviczy?” címmel.
Matek-fizikásként adódik a kérdés, mit keresek itt. Ugyanazt, mint a tudományban: a rácsodálkozást. Amikor valaki a világ egy apró szemcséjét egy olyan szűrön szitálja át, amin én még sosem. Én is ezt szeretném adni az Olvasómnak: egy pillanatnyi „elgondolkodást”, kulcslyukat, amin keresztül megmutatom neki: „Nézd, én most épp ide jutottam. Te mit gondolsz erről?” Nagy beszélgetéseket kettőnk között. Meg persze nevetést, örömöt, együttérzést, szeretetet, mi mást?
Köszönöm mindazoknak, akik ezt lehetővé teszik, akár a szövegeim átnézésével, megjelenési lehetőségekkel, vagy csak egyszerűen azzal, hogy itt vannak, és pici csodákat rejtenek az életembe.