A harmadikon lakó Gyulát mindenki utálta, és mivel én voltam a közös képviselő, én kétszeresen is utáltam – egyrészt a magam részéről, másrészt a lakóközösség nevében. Taxisofőr volt, mindig hajnalban ért haza, és olyan erővel csapta be a bejárati ajtót, hogy az egész ház felébredt rá. Örökké mosatlan svájci sapkát viselt, ki tudja hányhetes borosta volt az állán, bajusza fröccstől ragadt. Pont úgy nézett ki, akiről nem volt nehéz elhinni a pletykákat, amiket a lakók meséltek.
Többen látták a Gyulát, ahogy hatalmas fekete szatyrokat pakol be a csomagtartójába. Az özvegy Varsányiné azt mondta, hogy azokban a szatyrokban drogot szállít, és hogy azért éjszakázik annyit, hogy könnyebben intézhesse az „ügyeit”. A bűbájos Kernyekiné még rá is kontrázott, azt mondta, ő látta tavaly Mikuláskor a Gyulát ezekkel a szatyrokkal a lépcsőházban, hát idén vigyázzunk, nehogy bedrogozzák a gyerekeinket. Szokás volt nálunk ugyanis, hogy Mikuláskor egy rejtélyes lakótársunk egy-egy csokoládémikulást rejtett az ajtó elé a gyerekeknek. Nem hagyhattam, hogy ez a tradíció veszélybe kerüljön, nekem mint a lakóközösség felelős vezetőjének, tennem kellett valamit.
Így hát egyik este nyolc előtt fél órával lementem a ház elé, és kiszúrtam a Trabant egyik kerekét, aztán kaputelefonon hívtam a Gyulát, hogy elújságoljam neki, micsoda rémületes gaztett történt. A taxisofőr két perc múlva már az autó mellett állt, táskás szemei elkerekedtek. Kinyitotta a csomagtartót, először kivette a pótkereket, majd az egyik fekete szatyorért nyúlt, és fogával ketté tépte. Csokoládémikulások ömlöttek a járdára. Felvette az egyik mikulást, leporolta, és felém nyújtotta.
– Köszönöm, hogy szólt a kerékért!
Nagyot nyeltem, elvettem a mikulást, majd visszamentem a házba.
***
Ezután minden este lementem sétálni, csak hogy lássam, ahogy Gyula elindul a „szállítmánnyal”. Minden rendben ment, egészen addig, míg december közepén meg nem jöttek az első fagyok. Gyulát a felnyitott motorháztető mögött találtam.
– Lemerült az aksi – morogta.
Erre én sarkon fordultam, és bementem a házba. Tíz perc múlva már a fél lakóközösség Gyula kocsija körül állt, Kernyekiné pedig a slusszkulcsát adta, hogy az ő autójával bikázhassuk a kis Trabantot. Amikor minden készen állt, a lakóközösség elhelyezkedett az autó mögött, majd az én vezényszavamra egy emberként tolni kezdte a Trabantot. Az autó erre úgy megindult, mintha egyenesen rénszarvasok húzták volna.
©Varga Ágota fotográfiája: Lábak