Az utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt, és tört üveget evett.
Nem lett baja, bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.
Nem sokkal később kezdődött a támadás.
A nők és a gyerekek nem tudtak mit csinálni,
ezért kétnaponta átrendezték a lakást,
az éjszaka hazaérő férfiak pedig mindig megbotlottak a lábuk elé kerülő bútorokban.
A szülei egyre többet veszekedtek.
Elkezdték felfalni egymást, mint a halak az akváriumban,
mert azóta nem lehetett tápot szerezni nekik.
Már hónapok óta tartott az ostrom.
Behúzott függönyök mögött éltek, alig volt fény,
eltelt vagy három nap és háromszáz éjszaka,
amikor az anyja tiltása ellenére kiment.
A szülei és a testvérei bent aludtak.
Hatalmas fényt látott,
métereket repült a légnyomástól.
Ahogy a földig rombolt házra nézett,
arra gondolt, mennyire megijedt,
amikor évekkel azelőtt
egy képtárban elvesztette a szüleit.
Akkor egy órán át sírt, most meg nem érzett semmit.
Csak a romokat és a kitört ablaküveget nézte,
és arra gondolt, ha most megvágná magát, nem fájna,
már teljesen érzéketlen lett, mint egy fakír.
Úgy kellett onnan elrángatni.
És amikor később kérdezték tőle, mi történt
mintha szilánkokat evett volna
nagyon sokáig nem beszélt.
*Izsó Zita: Éjszakai földet érés – Scolar, 2018
©Szendrei Judit bélyegművész alkotása