„A föld valóban kerek, de az emberi lélek / egészen lapos, lapos, és kissé gyűrött a szélein.” (Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok)
„úgy botorkálunk, / mint az elfelejtett istenek, emlékek nélkül, / boldogan, üresen az üres ég alatt.”
(Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok)
„a lét egyetlen állandósága a szüntelen változás […] Az ember élete látható ugyan, de pillanatszerű, tünékeny.”
(Czire Szabolcs)
Krusovszky Dénes verseiben magunk köré látunk. Szürreális és konstruktív elemek kapcsolódnak (Pompa) a világhoz, a városokhoz, a magaskultúrához majd a szürkeárnyalatú és pusztulás felé vezető vizualitáshoz. Krusovszky a költeményeket nemcsak tartalmában, de formai szempontból is kategorikusan alakítja, élettapasztalatokat foglal rövidebb sorokba (Ima, Észrevételek 1/3, 2/3, 3/3, 1989. június 16., Nyírfaerdő). Földrajzi és pszichikai távolságok képződnek az énhelyzet, a gyerekkor, a felnőttkor és a másiktól elidegenedés köré. A szövegek atmoszféráját meghatározó és bemutató nyitóversben (A te partod felé) a közelítő és démoni rossz jelenik meg, az én közöttük ember-telenül marad magára. A lírai én és a szövegek alanyai titokzatos jelenségek között, egymástól kitérő egyenesekként élnek. Nem ismerik egymást, nem kérnek (már) egymástól (Zuhan). A kéz itt már nem „elalvó nyírfaág”, hanem „mint egy kilincs, / olyan merev”, amelyet mint „egy mohos téglát nyújtasz felém” (Spirál). Az alakok mozgásban vannak, közelednek majd elérnek Krusovszky ábrázolásában egy várható, de megfoghatatlan időpillanatban a partra. Egyszerre kiszámítható és kiszámíthatatlan az érkezés. „Ott ülnek mind […] a romos házak alól előmászók […] ott ül az összes állat / de Noé nincs sehol, / vagy csak rá sem ismerünk már […] ott ülnek mind / a sötét bárka aljában kuporogva, / és megállíthatatlanul közelítenek / a te partod felé.” (A te partod felé). Az emberi (világ-, sors- és élet)helyzet riportja az Áttetsző viszonyok.
Ezt a közeledést bontja ki, teszi részleteiben láthatóvá a költő, majd rendeli hozzá a különféle, rémálom-szerűen adódó történeteket, eseményeket. A csendes, finom halál kezdeti stációitól egy kibontakozó, egységes majd fokozatosan, de egyre nagyobb erővel ömlesztett fizikai-pszichikai disztópiát ábrázol (Spirál, Áttetsző viszonyok, A te partod felé). Bizonytalanságok keletkeznek és fogalmazódnak meg, a valamit-várás (csodavárás) helyett silányabbat, kevesebbet tapasztal meg, saját életét térképezi fel (emlékezik vissza) és járja be az én: „vissza se néztem rá, / aztán egész délután / a környéket jártam, / mielőtt végleg feladtam volna.” (Azt hittem, fehér). Kilép az időből, és visszatekint a gyerekkorba, az elmúlt évek felé, innen építi fel a versek eseményeit: „gyerek voltam még, amikor / a halál, egy végtelenül fáradt / öregember, benézett az ablakon, / szia kisfiú, vagy az nem a halál / volt, sok idő eltelt már […] mindenesetre volt remény, hallom / újra, hiszen én ismételgetem.” (Volt remény). A gyerekkort és a jelent emlékek fogják össze, az én különféle jelenségeket vizsgál: a gazos játszótéren kötöttem ki, / a leszakadt libikókák és szőnyegporolónak használt / üres hintaállványok között […] egy döglött sirály” (Miféle tenger, Volt remény). Szimbolikájában a fadaráló gép(ezet) az ember(iség) eltüntetésének egyik jelképe. A saját, csorba és izgatott gyerekkor az elhagyatottságon, elmúláson keresztül nosztalgikus is.
A fává alakuló, elfásuló ember nem éled újjá (nem hasznosul újra) sem a jelenből, sem a gyerekkor világából, végleg megsemmisül (Szépen eltüntetnek). Sorsa a tárgyakkal együtt a szimbolikus megsemmisítés-megsemmisülés, a haszontalanság vagy hasznavehetetlenség keretében: „mintha egy erdő sűrűjében járnék, / és ebben az alvilági szélben / gyorsan roppannak az erőtlenebb ágak. / odalent, a rángatózó, villogó / sötétben vár rám valami, / az izzadtan összedörzsölődő testek / puha darálójában veszek el én is […] Egy ideig állat vár rám odalent, / és ez az állat én vagyok […] őt kell túlordítanom / különben sohasem lesz vége. / Nem lesz vége a forró földutaknak […] a holtágak rothadó illatának” (Minótaurosz). Az egykor jó(nak hitt) tapasztalatokat, szépségeket, emlékeket (eltávolodásokat) az idő folyamatosan elváltoztatja, torzítja, ugyanakkor megenyhíti a tájat, ahol a költő a képzeletbeli-valós terekben mozog. A (szürreális) öröklét egyszerre zárt és nyílt dimenziókban reked meg: „nem lesz vége […] a soha oda nem érésnek / és a soha vissza nem fordulásnak.” (Minótaurosz). Minótaurosz kettős létezése, képe a szenvedést, töretlen állandóságot, megtört valóságot mutatja fel a már nem-emberi térben (hozzá hasonló alak a „kecskelábú hajléktalan” Faun). Krusovszky az ember átváltozását fogalmazza meg: „Az emberi törzsfejlődés kevéssé ismert / epizódja szerint volt egy csoport […] akik meggondolták magukat, / és előbb csak térdre ereszkedtek, / majd négykézláb kezdtek járni, / elfelejtették a beszédet, eldobták a tárgyakat, / a kialudt tüzet nem gyújtották újra, / egy idő után már a látásról és a hallásról / is lemondtak, nem mozdultak többet, / a föld nedvességével és a nap fényével / táplálkoztak, végtagjaik a talajba / kapaszkodó gyökerekké alakultak át, / bőrük elkérgesedett, törzsük megnyúlt, / s a fák közé vegyülve végrévényesen / eltűntek a világ tekintete elől.” (Spirál). Az átváltozás sajátos jegyei belső evolúcióként is hatnak, az ember elfásulásától az elállatiasodásig, amely az én léte lényegének változását is hozza: az abszolút fokra emelkedő elidegenedést.
A kötetben megjelenő terek, dimenziók, távolságok, és a közelségeknek is egy hideg változata különleges kettőslátást eredményez: „Korommal írtak fel valamit / a falra, amit a munkások most / vizes kefével próbálnak / lesúrolni elkeseredetten / kenik szét a kormot, egyre sötétebb minden […] szürkén állunk az öreg szélben […] úgysem lehet elolvasni már, suttogod, / de hát én a súrolást nézem.” (Egyre sötétebb). Az üzenet, az ige, ennek értelme és mondanivalója elveszti jelentőségét, már nem látható, a felület eltakarja a tartalmat. „A kilendülő középpont / a magatehetetlenül tovább- / vágtató súly, forgástengelyek, / és dőlésszögek […] odakint a táj egyszerűen / nem volt semmilyen, / megrekedt az átmenetben […] a napszak kliséi maradtak, / az alkonyi ég véraláfutásait / egymásra dobált felhők / takarták el, emlékszem […] és te megint rám szóltál, / lassítanunk kellene, / pedig már rég álltunk.” (Egy tárgy várható útja). A sajátos mozgás- és idődimenziók egymásba ékelődnek, egymásba csúsznak, az egy jelenetben megjelenő kettős természet, kettős törvényű, paradox események a lehetetlent, irracionálist mutatják fel (Egy tárgy várható útja, Egy irányba, Képeslap). A másik meg- vagy félreértése visszafordíthatatlan folyamattá válik (ahogyan a part felé közeledő bárka mozgásiránya is). A terekben a megálló időt, a látás és észlelés kapcsolatát és példáit, valamint a pusztulást jelzi-jelöli a költő: „Befejezetlen nyaralók a töltés mentén, / és az út végén a leláncolt sorompó” (Észrevételek 2/3).
A tér, csend és hangok interakciójában a Másik alakja is megjelenik (Gólem, Szerelem, Szerzetes a tengerparton). „Kirongyolódott az ég szegélye / és most kínos összevisszaságban / lógnak közénk mázsás szálai. / Sötétedik, összeesnek szégyenükben / a horizontok, mégis, / minden olyan messze van megint. / Ahol te jársz, ott a legnehezebb […] mire nyílik akkor / a tagadás ablaka, szemed? / És mire látsz rá onnan, / ami miatt megéri átadni a szót / a hullámoknak […] Ha beszélhetnék veled, nem / beszélnék veled, de így, / hogy nem lehet, mintha volna mit / mondanom, mert a harag nem / rossz tanácsadó, a szégyen nem rossz / tanácsadó, de a hallgatás igen.” (Szerzetes a tengerparton). A (ki)kiabálás, a belső irányú ordítás („ha nem üvöltök”), némaság, elnémulás és síró nevetés (Augusztus) a rossz (köz)érzet kilökésének (kiöklendezésének) a gesztusa is lesz. Krusovszky ábrázolásában az ember (kutya, fa) és a másik viszonya kettős, paradox: „A kutyák hamut ugatnak […] csak mentem / melletted hűségesen / a lábamat kapkodva csendben, / rángattál / magaddal, mint aki nem / egészen biztos abban, / amit csinál, csak abban, / hogy csinálni kell […] ahogy kinyitottam / a számat, hamu pergett / a nyelvemről, és mire mind / kiköptem volna, már oda is értünk.” (Hamu). Nincs idő vagy nem akarja, illetve nincs értelme közölni mondanivalóját (vagy talán mégsem olyan fontos a kommunikáció, az üzenet, sugallja a szöveg), elhalkul, majd maga a csend válik elviselhetetlenné (Nem énekesmadár, Szüntelen motyogás). Az egyébként fokozatosan érthetetlenné vagy torzzá alakuló beszéd és a kommunikáció függvénye is tehát a Másik megértése.
Krusovszky szövegeiben az organikusság és a szervetlenség kettős jellege is megfigyelhető: „madarak bámulnak a fészkeikből, / hideg tekintettel követik, / ahogy odalent erőlködünk, / mintha egy zsebben mozognánk […] ezek végignéznek mindent / s nyers hús piruettjeit, / a verejtékben úszó lelket […] mintha mi sem történt volna / dalolni kezdenek, hiszen a szemükben / valójában épp ennyit érünk.” (Madarak bámulnak). A látó és látott, a kontempláció és a szemlélődés kettőssége is jelen van: „Miért néznek az állatok / folyton, / mit bámulnak rajtunk / ennyire / mit akarnak, mert akarnak / valamit, / legyőztük őket, de nem hagynak / örülni” (Áttetsző viszonyok). Krusovszky tudatosan vezeti át egymásba az emberit és a természetit, a mulandót (rothadót, pusztulót) és a természetinek az eredendő voltát: „de hát a múlt nem kristálypohár, / hogy folyton kocogtassuk, / ha eszünkbe jut valami, / csodálatos álom volt a civilizáció, / de úgyis a zsurlók bírják majd legtovább” (Zsurlók). Az elme és a lélek evolúciója fontos szellemi-eszmei felismerést, a helyzetre ráeszmélést hozza meg, a gyakorlati jellegű tudás és ismeret már nem lényegi része a világ és az én működésnek, létezésének.
A lírai én kérdései, töprengései egy irányba vezetnek, a konklúzió minden megközelítésben a pusztulás megállapítása: „Folyton csak az okokat keressük, / habár egyáltalán nem biztos, hogy van / értelem az elrendezésben […] testek hevertek szerteszét […] mintha egy tengerparti ütközet / maradványain néztünk volna végig” (Tengerparti ütközet). A homok és annak szállítása, a parton fekvő (élő vagy élettelen) testek, a napsütés, a sivatag az ember környezetében egy minőséggé, egy világegésszé alakul. A pusztulást többek között „elhagyott reklámszatyrok” (A parkban) jelzik, de az ember úgy érzi, „nincs mitől félni már” (A parkban). Krusovszky több szövegében visszatérő motívum a homok, az instabilitás és mulandóság építőanyaga: „viszem a homokot” (Baleset). A homok alkalmas épít(k)e(z)ni, képlékeny anyag, elfolyik vagy formát képes ölteni, szerves anyag. A költő által ábrázolt elfolyó világban a homok és szemcséi a rész és egész viszonyrendszerét jelképezik. Az én felismeri a meggátolhatatlan, visszafordíthatatlan elmúlást, mégis keresi benne a lehetséges utakat, majd megtorpan, és ez egy bölcs és megfontolt következő lépéshez lesz szükséges, ide vezet: „Az összeomlás előtt kellene megnézni / mindent […] a vizeket és az erdőket se zaklassuk tovább […] az erdő merő spekuláció csupán, / a fák ereiben vér folyik, a virágok üvöltése / kétségbeejtőbb mint valaha, szánk szélén / gyantacseppek csillognak, az ingnyakunkban / pedig férgek zarándoklata vonul lefelé, / ha ilyen lesz a vége, akkor ez már a vége, / iszonyú minden a természetben, / és mi sem vagyunk kivételek.” (Ha ilyen lesz a vége).
A lírai én a lélek belső mozdulásait követve egyre reményvesztettebb állapotba kerül. Megfogalmazza kialakuló korlátait: „szabad-e szeretni, / szabad-e a léleknek megindulnia, / szabad-e sírni, szabad-e ragyogni […] a mítoszok edénye felborult, / és ráfröccsent mindenre, ami benne volt, / csattog, hörög, szűköl a mennyország […]” (Áttetsző viszonyok). Kizárólagossá válik a negatívumok érzékelése: „mintha tévedésből valaki másban / ébredtem volna, és nem ismertem / fel semmit, kivéve a zokogást.” (Spirál). Ebben a szürreális, másik partot érintő percepcióban és útkeresésében jelenik meg az összkép: „a színpad felett megjelentek / az első denevérek, aztán előmerészkedett / a többi állat is, vonyítások és huhogások / töltötték be az éjszakát […] a közönség összetömörödött […] nem moccant többé […], szürke por, / felesleges nehézkedés […] elismétled / újra, én vagyok az ünnepelt. […] a kiszáradt folyó partjáig lett volna jó / eljutni legalább, de hiszen ott vagyunk […] csak a februárt tartják meg az idén. / Báltalanítják a világot, […] inkább rongyokat / hord, aki teheti, drága rongyot […]” (Spirál). Kurosvszky iróniája, keserűsége a (kortárs) társadalomkritika mentén szólal meg: „számolni a megtett távolságot, számolni mindent / és kegyetlenül megünnepelni, amit csak lehet.” (Spirál). Az én és a Másik, illetve egy szörnyeteg vagy a kedves megnevezetlen, de cselekményében meghatározott alakja rajzolódik ki, a keserűség érzetének fokozódása mentén: „vicsorogva haladunk egyre beljebb, / amíg ránk nem roppan a pillanat héja. / Láttam a nyomát, ajtófélfán, boltíven, / sikátor két oldalán, amerre csak vonult / embertelen terhével imbolyogva” (Spirál).
A kötetben található záró vers száz egységből, mondatból áll össze. „100. És akkor most már csak ki kell várni, amíg eltelik.” (Számozott mondatok) Mintha véletlenszerűen állítaná össze a költő a világ eseményeiből, a mindennapi életből vett mozaikokat. Krusovszky híradásában, történetírásában a vágyott szilárdságot, emberi tartást, valódi morált, emelkedést helyezi szembe a lassuló, (f)elpuhuló, meggörnyedő, elsötétülő és kihűlő létezéssel, a létezés stációival: „nem törik szét semmi, / mert már minden felpuhult, […] aminek le kellett hullnia, / hullt, és fennmaradt, / ami nem kívánkozott közénk” (Ősz van, de). Összekapcsolódik az eltöltött években megjelenő idő(k) egysége, és az emberek kölcsönhatása. Ebben a rendszerben már nincs szükség a mítoszokra, eposzokra, vagy akár nemzedékeken át fennmaradó élettörténetekre (személyes Odüsszeiákra): „mint egy repedt fazék, / kong az öreg páncél, / hullanak a rozsdás töredékek […] szánalmas öregember, / arra sem emlékszik, / minek jött haza […] és én még most is hallom, / mondja, persze ki hiszi el.” (Visszatérés). A demitologizálás és a mítoszteremtés, az egykor és a most ütköztetése Krusovszkynál visszatükrözi a kor megalázó, megrontó, a ma társadalmának emberét kísérő alakzatait, ahol hiedelem és hitetlenség, érték és ellenérték, valamint a hitelesség és hiteltelenség kerül középpontba. Krusovszky megmutatja, mi az ember: Íme, az ember: „van, aki ha magára marad, / zokogva kaparja arcáról / a csillámport, ami nincs is ott, / de hát nem így ragyogunk / mindannyian?” (Ragyogunk).
Krusovszky megfogalmazza a reményvesztettségből kialakuló (végleges) identitásvesztés állapotát is: „nem találom a kezem […] átveszik a másik tulajdonságait” (Áttetsző viszonyok). Felcserélődnek, kifordulnak a tulajdonságok, a jellegek, az irányok megváltoznak, (torz) tükörképpé válik minden. A sorok félelmet és szorongást fejeznek ki. Az én itt már nem stabil, nem büszke: „felpuhultunk már, / zsírosak vagyunk, és lomhák, / gyönyörűek, törékenyek és puhák. […] kilopózott az elhagyott homokbányába, / és purhabbal fújta tele / a gyurgyalagok odúit, / mégsem merem ezt elmesélni neked, / nem akarom, hogy azt hidd, dicsekszem.” (Áttetsző viszonyok). Az útkeresésben nincs kezdet és nincs vég, nincs védelmező és védelmezés, nincsenek járható megoldások. A magára hagyott ember marad, egyedül a (a „te partod”) felé közeledő tömeggel szemben: „törne ezer darabra minden a lábaink előtt, / ahogy mindig is szerettem volna.” (Spirál). A pusztulás folyamata lassú és biztosan várt, benne a lélek és a psziché a testet is roncsolja, mindkettő megroppan, majd elhal. A világ a halál partja felé is tart. A természetnek van (csak szinte kizárólagos és az ember fölé kerekedő) tere, illetve van szinte létjogosultsága. Az ember maga (is) megsemmisül a valósággal együtthaladva, a jelennel párhuzamosan, a maga kiterjedt-beszűkült útján egyenes irányban előre haladva, közeledve, valami vagy valaki más partja felé.
Krusovszky Dénes (eredetileg B. Kiss Dénes néven kezdett publikálni) (Debrecen, 1982. április 15. –) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító.
Hörcher Eszter művészettörténész, esztéta. Budapesten született és él. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, majd ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola abszolvált hallgatója lett. 2006 óta foglalkozik legfőképpen kortárs irodalommal, recenziók, kritikák, tanulmányok, esszék írásával. Összegyűjtött írásaiból kötet jelent meg 2023 novemberében, Tükröződések és kölcsönhatások címmel, a Veszprémi Művészetek Háza támogatásával. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársa. A Litera-Túra Művészeti Magazin rovatvezető szerkesztője.
Illusztráció: A kötet borítója / Líra