Reggeli kávémtól igyekszem észhez térni,
bár ezen egy kávé már nem segít;
a szekrényben sorakoznak – vállfára aggatva –
a fájdalmak,
gyakorta leporolom őket,
olykor csak hetente egyszer,
mert akkor a születő új fájdalmakkal
vagyok elfoglalva,
történelmileg determinált vagyok,
életileg már alig.
Mondhatnám azt is,
csak a túlérzékenység generál
agyérgörcsöt és szívlefagyást,
elvárásaim pökhendi mondatokkal bizonygatják,
hogy én mennyire klassz srác vagyok.
Őrzöm a suta látszatot,
mely egy furcsa akvarell,
elfolyó, halovány formák, erőtlen színek,
csak egy benyomás az életről –
sosem kerül kiállítótermek falára.
Klassz srác vagyok, mondom,
ezen még én is nevetek,
visszafogottan, öregesen,
rigolyásan, megrögzötten,
mert a hallgatásnak nincs haszna,
a beszédnek pedig nincs értelme.
Barátaim zöme égi kávézókban, kocsmákban
múlatja az örökidőt,
teljes egyetértésben szidják a politikusokat,
megvetik a gyávákat és az árulókat,
és tudják, hogyan kell szeretni.
Én leragadtam a szidalmaknál és a megvetésnél.
2021-10-10