Rohan az idő, én vele,
sáros glóriám
lucskos avarban
húz a fényből mélyebbre,
egyre mélyebbre
Tévelygek.
Árnyakból szőtt alagútban
maszkjaimat egyenként vesztem:
hullnak, fölös életek.
A múlt recsegő ágai talpam alatt.
Köröttem néma csend.
Pulzál bennem egy türelmes jel: ősi erő.
Még akkor is, ha véges minden Rend.
Szórólapot fúj szembe a szél.
Kuponkóddal még nyerhetek!
A vers első közlésként a Litera-Túra Művészeti Magazinban jelent meg.

Fotó: Dombi Liza portréja / Dombi Flóra fotográfiája
DOMBI LIZA írja önmagáról:
Aktív életem 43 esztendejét az oktatás, kultúra és a művészetek szolgálatában töltöttem. Pályaválasztásomat egy könyvtáros és később középiskolában egy magyar-történelem szakos tanár (furcsa figura – mondták rá) jelölte ki, anélkül, hogy ezt akkor tudtam volna. Szolid anyagiak között élő gimnázistaként is az ÚJ ÍRÁS, NAGYVILÁG, a FILMKULTÚRA előfizetője, olvasója voltam. A magyar nyelv egyedülálló szépségét, összetettségét a legnagyobbaktól tanultam. Miért írok? Mindennapi szükséglet, ám kimerészkedni írásaimmal a nagyvilágba csak egy éve mertem. Többnyire elbeszéléseket írok, néha egy-egy érzelemmel, szenvedéllyel telített vers is kibuggyan belőlem.