Vajúdás után A versben élnek a betűk. A versben néha rím van. A vers megfogan örömben, megszületik kínban. A vers eltűnik néhanap. A vers itt marad olykor. A vers felitat könnyeket, vagy részegít, mint jó bor. Vers hever az asztalon, vers van a szemedben. E vers magammal összeköt, nem engedTovább…
Istenem, bár én nem hiszek tebenned, nélküled,lásd, mégis árva vagyok, mert a bűnben is általad teremtett. Jóságodért én feltételt szabok, miközben meghallgatásért esengek, Tudom, te magad alkotod a rendet, mit nem látunk át mi ,lelki vakok, szívedbe mégis nyissál ablakot, mert belefulladunk mind-mind a szennybe, amelynek habjait felgyúlni hagyod, fogaddTovább…
— Milyen a háború, nagymama? – kérdeztem ötéves koromban, míg sétáltunk föl a Mecsek oldalában lévő játszótérre. — Hát ilyen! – kiáltotta az öcsém, és felkapott egy botot, vállához szorította, mint egy fegyvert, megcélzott minket, és kiabálni kezdett: — Puff, puff! Meghaltatok! — Nem hinném – felelte nagymama higgadtan, ésTovább…
Athinával, a görög lánnyal, feleségem gyermekkori barátnőjével még a szűkös, fiatal házaspároknak épült, kertvárosi garzonlakásunkban találkoztam először, s ma is jól emlékszem az általa készített cukkíni-lecsó sajátos ízeire, pedig azóta már több évtized is eltelt. Az ő egyénisége – bár a későbbiekben csak ritkán bukkant fel az életünkben – valahogyTovább…
A valósággal történő bárminemű egyezés csak a véletlen műve lehet! Unom a társkereső oldalakat! Hiába vagyok fent szinte az összesen, egy nekem való egyedet sem találtam. Mindegy, hogy tizennyolc éves meleg fiúként, dögös-bögyös szőkeként regisztrálok. De nem jön be a kétgyerekes anyuka-style sem. Néha a saját paramétereimet adom meg (apróTovább…
Szabó Zoltán Attilának ajánlva kollázs verseiből legalább megpróbált lakoma közben a székére rogyni pedig nem volt ő sprotni nem pikkelt senkire és nem volt pikkelye bor helyett korhely szőlőkarók közt vizslatta egy vizsla hűlt helyét fülelt a fülledt kánikulában kérem hogy nézze el nekem nem veszítettem el a fejemTovább…
Mimika A mesebeli hétféle vonás, fénypor változás az arcon, minden ember-alakú lényen, felismerhető. A mimika teszi fel, s rögzíti jajszóra, vagy ittas álomra a kifejező gipsz-álarcot. Szomorúság: mérgezett könnycseppek a szemgödör héjperemén, gyászt ütemező vibrálás az arcon. Félelem: sós cseppek a homlokon, hópapírra festődő fekete benti-világ. Undor: falánkság vissz-képe aTovább…
Nélküled Nézd, a fák élénkzöld lombjain feltűrt ingujjú szellő zongorázik, meztelenre vetkőzött a nyár, a lelkem mégis fázik. Valami nincs, valami fáj, valami őrülten hiányzik. Kövérre hízik minden percem, mégsem dajkálom őket, unottan kísérem sírba az elmenőket, hogy szenvtelen, fásult arccal fogadhassam az érkezőket. Hiába pumpál újult vért az élet,Tovább…
számba venni hogy mit jelent hány évet zsúfol össze a Margitsziget a romokból mennyi de mennyi fellegvár nőtt ki amit nem bírtak el a mohos kőszirtek vagy a megrepedt öntözőcsövet amiből szivárványosan szaladt szét a víz bugyiban álltunk alatta és nagyi fölvett egy-két képkockát a talpunkba belefúródott egy kavics aTovább…
Szeretem, ha ringó testem merül harmatos fűágyba, virágszirom fátyol hull ott álmom gyöngyös ablakára. Mint puha kalács omoljak Föld terített asztalára, lehessek szellőnek, fénynek, fürtös, foszlós lakomája. Víz, ha csobog, engem mosson tisztára, mint a messziség, madár pelyhe simogasson, értem ragyogjon fent az ég. Ha megszólal nyárfák lombja, húrjain ezüstTovább…