még lobognék egy kicsit
még lobognék egy kicsit
még mondanám magamat
szeressenek vagy szánjanak
még lennék mint fények között az árnyék
még javítanám életem egyenlegét
de visszahull a semmibe a szándék
már minden végleges
amit megtettem és amit nem
a múltat is hiába kérdezem
elenyésző az érdemem
úgy megyek el ahogy jöttem
kérdésekkel tágra nyílt szememben
meg nem történt életem
nyugtalanul mocorog szívemben
áttetszővé válnak
szemem előtt a tárgyak
úgy nézek mindent
mintha először
vagy utoljára látnám
nem érdekes
annyira nem érdekes nem izgalmas
mintha meg sem történt volna az életem
nem tudom miért mesélem újra és újra
vágyam nem vitt el soha
magam felejtőn
a józan eszemen túlra
gondolatkísérletet sem végeztem
hogy kezdjek valami merészet
kivetettem mint a test a beültetett szövetet
mindig ugyanabban
az univerzumban forogtam
az olvasás hívott az írásra
az írástól szomjaztam meg újra az olvasásra
minden más helyett
megtaláltam a vigaszt benne –
a boldogság nem tanít semmire –
a múlt és a jövő kihagyott kalandos terveiből
biztonságba záródtam
mintha nem is lenne út kifelé és befelé
aki itt él középen
nem ismeri a zuhanást a repülést
nem értettem hogy a szikrázó kék ég
fejem felett lobogtatott oktalan remény
de mégis kapaszkodni kell hogy magasabbra érjek én
nem értettem az időt sem
csak töredeztem üvegcserepeiben
örökké mondom az életem
pedig mint a másoké
úgy az enyém is
kimondhatatlan