Nem löktek le a mozgólépcsőn.
Ma sem. Pedig megtehették volna.
Magányos nő, sok csomag, jó mulatság,
férfimunka. Az áruházban is udvariasan szóltak:
mutassa be, kérem, a máshol vásárolt árukat.
És én bemutattam. Boldogan és udvariasan.
Hisz akár meg is korbácsolhattak volna.
Pofon, terpeszállás, gulág, anyámkínja.
Mivel ilyen rendesek velem, nem álmodok
nagy dolgokról. Hogy békés tigrisek sétálgatnak
a körúton, hogy szombaton megszűnik a gravitáció,
és a hidak fölött végre röpködni fogok. –
Hogy kapok egy szolgálati paripát a rektortól
és majd lóhátról vizsgáztatok. Hogy estére
tán vissza is térünk Aix-en-Povence-ból.
De szerencsére rend van nálunk. Csend és fegyelem.
Kicsinek is örülünk. Hogy van hova lehajtani.
És van paplan is, nehéz vagy pehelykönnyű,
ápol / eltakar / megfullaszt idény vagy igény szerint.
Hogy ne egyedül. Legalább ne egyedül.
A vers forrása a Szerző.
Fotó: Bánki Éva portréja / Vadócz Dávid fotográfiája
BÁNKI ÉVA (Nagykanizsa, 1966–) József Attila-díjas író, irodalomtörténész.