Ott, fenn a hegyen,
a kacskaringós ösvény végén
megszűnik a hang.
Elfogy a fény,
és te megállsz.
Sötét van.
Azt hiszed,
ez már a te némaságod,
és mégis valami robajt hallasz:
talán meteoritok húznak el
fejed felett,
talán csak a gondolataid
távoznak,
talán te magad távozol.
Akárhogyan is,
a pillanattört csönd alázat,
és te engedelmesen térdre hullsz.
A sötétség már újra teljes,
a csönd már csak a tiéd.
Hanyatt fekszel,
hallgatod szívverésed.
Feletted még lüktetnek álmaid,
de te félni kezdesz.
Hol vannak a csillagok?
Hol az univerzum?
Feltör ajkadról a kiáltás:
Hol vagy Isten?
Fény dereng körülötted.
Fázol, összekoccan fogad,
de mintha csak két vattapárna
ütődne össze gumiszoba éjszakába,
hangtalan marad.
Széttárod kezed,
keresztre feszít a csönd.
Töviskoronát érzel homlokodon,
kezeddel megtapintod.
Kétségbeesve kiáltanál,
de nincs mivel.
Nincs fejed.
Nincs kezed.
Nincs szívverés.
Nincsenek hangok.
Valahonnan fentről
fénysziluettet rajzolnak belőled,
és te felszállsz,
kitartott kézzel
repülni kezdesz az ismeretlen felé.
Hátrapillantasz.
Mögötted már tudathasad a hajnal,
és a fűben megpillantod
égre meredő
pillanat-keresztre-feszített önmagad.
©Ursprung Zsuzsanna festőművész alkotása
A vers forrása: A Szerző
BALEY ENDRE (Szigetvár, 1962. október 15. –) író, költő, 11 kötet szerzője, a Magyar Írószövetség tagja.