Az el nem tűnt illatok nyomában
Matyi bácsi, a kőműves a vízöblítéses wc-t kárhoztatta
azon az 58-as nyáron.
Építette házunk, s közben mondta, hogy az a wc
borzasztó vízpocsékolás.
Közben sörét itta, és morgott.
Hatéves voltam. Nem értettem Matyi bácsit.
De éreztem a malterillatot, a fa illatát.
Azóta szeretem nézni az épülő házakat.
Az illatukat.
Miként a tehénistálló édes illatát.
És hol van már Matyi bácsi, és hol
azok a tehenek!
S a ház sem a miénk.
De őrzöm az illatokat,
a gyermekkorból.
Mintha Proust süteménye lenne
minden részletük.
Kardvirág
Kardvirág egy asszony kezében.
Emlékszem. Gyermekkorom udvarának virága.
Ott, ahol mindig fekete kutyánk őrizte a házat.
Mindegyiket Kormosnak hívtuk.
És eltűnt szavaink: sparhelt, stelázsi, vájling.
És érzem az estikét. Orromban illata.
S a jövő? Majd elrejt mindent
a mesterséges intelligencia?
A versek első közlésként a Litera-Túra Művészeti Magazinban jelentek meg.
Fotó: Bakonyi István portréja / A Szerző Facebook-oldaláról
BAKONYI ISTVÁN (sz.: Kovács István, 1976-1978 között: B. Kovács István; Székesfehérvár, 1952. július 30. –) József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, író, kritikus, főiskolai tanár.