Él itt egy nép, kimutathatatlan a láza,
szíve töpped, rejtve számlál a pulzusa,
múltját önkéntelen, rossz rongyként, szélbe rázta,
jövőjét belelavírozta kátyuba.
Önmagát naponta kétes ügyként felejti,
szundikál benne aggott lelkiismeret,
visszájára fordul vágya, nem tud szeretni,
nyájként meghajtják, kik itt rendre intenek.
Feje fölött kötöttek ellenére alkut,
földje fogytán, áldott hazája elkopott,
folyóját ellopták, adta hozzá a bárgyút,
kirántották alóla, mit felhalmozott.
Kerülendő mételye lett a helyre munka,
morgolódott mocskán, botlatta becsület,
ébredni elfelejtett, álmait elunta,
egyre több lett benne a riasztó tünet.
Népek közösségében csámpázott a joggal,
az ügy: önmaga legyen, végképp eltörött,
ordított követelőzve, teli torokkal,
s nem tudta már: ki ő a többi nép között.
Ordas téveszméi, új költői becsapták,
de hitte, hirdette tévesztőn, hogy szabad,
anyját kiröhögte, kerülgette az apját.
Felszámolják, mi életéből még maradt.
Szánatja magát, s belesántít a halálba,
és nem ünnepi a rendszeres temetés.
„Ez a föld, mellyen annyiszor…”, nincs ehhez álma,
beletörődött, hogy sorsa torz tévedés.
A záró felvonást nem rettenünk megélni.
Segít majd a nemzet pénzén szerzett tudás
egyeseknek menekülni, hazát cserélni.
Kódolt s megnyugtató a teljes pusztulás.
Mint annyiszor az édes hazából kihaltak,
én is kapaszkodom, lázban reménykedem:
gyógyuló e látomás, az ember akarhat
feltámadást. Rozzant szívemen a kezem.
Higgyünk, ha nincsenek is, őrjítő csodákban,
vagy abban, hogy mi itt érték voltunk – vagyunk.
Bár képtelenség, talpra állunk, mint korábban,
s nyelvünkön szólít meg felébresztő szavunk.