A líra-kurzus tanára: Petőcz András költő
(Válogatás a 2022-es tavaszi szemeszter alkotásaiból.)
Balizs Dániel és Szesztai Zsuzsa
Nagy vagyok és költő
Kedvem, ha tartja, lenyúlom a Holdat
Imádnom magam könnyed lelki tusa
Ámulatba ejt szavaim tónusa
S meg se hallom, ha nem dicsér a mondat
Egy Úr se hűti le e forró lázat
Az önkritika ó-antik romjai
S az álszerénység zsongító lombjai
Tövében tesped tétlen az alázat
Bámulja azt csak, kinek álma-vágya
Valagát hogyan vakargatta Villon
Líra-párbajban koszorúért vívjon
Éltem egyszer még legendákat teremt
Talentumomról zeng megannyi opusz
Ha már lent szagol ibolyát e corpusz
Hajdú László: Majd a címét kitalálom…
Emlék HE-nek
Nézzed csak, az ottan a tóttibi,
én csak néztem bambán
anyám kezét fogva, jólfésülten,
vizes fésűvel és nem tudtam
mit kezdeni az információval,
ki az a tóttibi,
csak azt tudtam az valami különleges dolog
lehet, hogy a tóttibi,
aki, mint kergebirka
rohangál egy vályograkás körül,
közben artikulálatlan hangon kiabál
és én csak néztem és szorítottam anyám kezét,
aki csak annyit szólt, eridjé, szaladgájjá te is
de nekem nem volt kedvem szaladgálni,
csak hazamenni végre a biztonságba,
ahol nagy dolgok nem voltak,
csak nem voltak idegen, fehérköpeny szagú nénik,
akik tűt döftek a karomba és mondták:
mint egy bivaly és nekem fogalmam sem volt
mi az a bivaly,
hanem azt hittem annak a dolognak a neve,
amit a karomba szúrtak
és attól majd erős és egészséges leszek,
a tóttibit nem döfte meg a bivaly,
hanem megbaszta a halál,
én felnőttem és megúsztam idióta rohangálások nélkül,
most már milyen szívesen rohangásznék és ordítoznék
egy távoli mezőn kettesben azzal, akit elvesztettem,
majd megtaláltam,
bár korántsem biztos, hogy elvesztettem,
lehet, hogy elküldtem, amikor a „hajjaj feketevonat”
elvitte a lányt, akit én küldtem a szerelme után,
mert mindennél jobban szerettem és elküldtem,
hogy kapott volna defektet az a kurva vonat,
és akkor nem ordítom „barnától, a csalfától, halálom óráján”,
az a nyavalyás büdös kékszagú vonat elvitte
új szerelmek, új randevúk, új versek felé,
én meg mentem a „hosszú vonat síneken”
más irányba és jártam iskolába, meg mellé,
jó borok voltak,
amik elvették az eszemet és determinálták életemet,
melyben sorban jöttek a gyerekek, munkahelyek, lakóhelyek,
gyökeret verni soha nem sikerült, míg végül borozás közben,
húgycseppes alsóban eldöntöttem, hazajövünk
ám a fene gondolta volna, hogy olyan közel nem leszek hozzá soha többet,
marad tovább a „szeretett a fene soha, csak megvoltam véled szokva”
hiába kerestem, kutattam, nem találtam,
folyattam tovább egyhangú életemet,
hazudva izgalmat és boldogságot, szerelmet és jólétet,
szegénységet, de azt nem hazudtam,
azért nem adtam fel, beírtam az internetbe
a nevét az összes létező formában,
mily sok ételreceptre leltem így az internet bugyrában,
rá nem,
pedig elmentem hol hevertünk serdülői hévvel,
egymással mit kezdeni nem tudtunk,
csak beszéltük a hülyeséget én meg csüggtem ajakán,
már senki nem lakott ott,
én meg kifényeztettem azt az utcát,
emlékművet állítottam neki,
eséllyel, hogy soha nem fog róla tudni,
nem is tudta meg,
mert többé nem járt arra,
elhagyta, elfeledte nyomorúságos gyerekkora emlékét,
nekem soha nem mondta,
mert kímélni akart,
csak várd ki a végét,
hogy mennyi nélkülözés, szenvedés, megaláztatás tud
egy ember osztályrésze lenni,
ha árva és a fájdalmat nem tompítja
bármily égető szerelmet is érzel iránta,
mert egy fogfájás is, hogy tudja rombolni a vágyott jó falatot,
nem adtam fel, kerültem egyre közelebb
hiszen befejezetlen ügyeink voltak,
mikor vad csikóként álmodozva sétáltunk a főutcán,
majd elérve a partizánlány szobrát, amit helyi
lázadásként a szekérforradalmárok a folyóba dobtak,
mert abuzálni csoportosan nem tudták,
én akkor azt hittem az a szobor a szerelem újkori istennője
és vágytam, hogy valami történni fog,
a lány csak megfogta az arcom és közel hajolt,
majd kacagva elfutott és
én azóta is tartom a számat, várva a csókot,
közben teltek az évek, férjhez ment, megnősültem,
gyerekek jöttek, felnőttek, kirepültek,
mindketten éltük életünket, talán egyszer majd többet is megtudok róla,
ahogy ő is rólam, de képtelen vagyok beszélni, írni róla,
végül nem bírtam tovább, a kitartás szépen lassan
meghozta gyümölcsét
megtaláltam munkahelyét,
évekig csak kerülgettem a weblapot,
írni, telefonálni, nem mertem, míg egy üveg bor
bátorságot nem adott, mert a bor segít, vagy gátol,
vagy rossz irányba terel,
most segített, megírtam bekopogó levelem,
mire csodálkozó válasz jött, azt sem tudta ki vagyok –
aztán beleütöttem szívébe a fájdalmat,
lassan haladt belé ámor nyila,
levelezés, telefonálás, csetelés, kerülgetés
izgatott várakozás, vágyakozás, félelem, rettegés,
„alig hitted, hogy ez is eljöhet még”,
mi lesz velünk, ezt nem szabad, nincs bennem vágy
sem a szerelemre, sem az erotikára,
beletörődtünk
ennyi jutott, ennyi járt, de megnyugodtam,
nem kell félnünk, nem halunk úgy meg,
hogy soha többé nem hallunk egymásról
ki fogja elmondani a másiknak,
kit lehet bizalmunkba avatni,
ha az egyikünk hirtelen elmegy
most úgy kapaszkodunk egymásba,
mint fuldokoló a végső szalmaszálba
míg heverek vasárnap reggel az ágyban
ködös, esős februári napon,
míg ezt a nyavalyás házi feladatot írom,
párhuzamosan vele beszélek egy alkalmazásban
és azt gondolnád, elveszi figyelmemet,
leszívja energiámat, de peregnek ujjaim,
billentyűk alól szaladnak ki nevetséges szavak,
sugároz rám olyan energiát,
mintha ott lennénk, ahol abbahagytuk,
az emléket hagyjuk a fenébe, az nem jön vissza
csak a ma és a jövő,
és nem tervezünk, majd a sors eldönti,
mert ki döntötte el, hogy mindennek így kell lennie,
hogy éppen most és éppen így
megöregedtünk, mit szépítsük
azt játsszuk, mintha nem
nevetve beszélünk a test bajairól
sírva a lélekéről
gyakran teszünk úgy,
mintha nem értenénk a másikat
pedig dehogynem,
de nem szabad, hogy fájdalmat okozzon,
amikor érteni véljük
úgy megkötözni egymást, hogy közben szabadok maradjunk
ki vagy te? kérdezi hatalmas szeme,
miközben arcát tenyerembe fogom
ismerlek, ismersz, egy vagy velem, sejtjeink eggyé váltak
keringtek a világban, míg egy széllökés össze nem csapta őket,
nesztek, kezdjetek valamit
ki vagy te? kérdezte, mikor átölelt, folytatva, ami félbemaradt
én a Hajdúlaci vagyok és mostantól úgy van, ahogy.
Hajnal Éva – Magyar Dániel: Négykezes
mostan szeplőket számolnék
gallérod mögött láng a hold
tudom kell ehhez távollét
kabátgombjaid csillagok
csak kicsi a lány arcától
nyakadba kendőt leng a szél
épp csak pár centi nagyjából
homlokod ormán nap ragyog
különben egybe folynak mind
nesztelen foszló fellegek
közelről nem látni a színt
táncolnak gyöngyök útjain
hunyt szemmel számolni nem megy
beszéded fényes víztükör
kimarad szeplő is egy-egy
csordultig telnek kútjaim
Korda Zsuzsa: Költözik
A barátnőmtől gyakran kapom a híreket.
Kutyája az első héten nagyon
rosszul lett, orvoshoz kellett vinni.
Még szoknia kell az osztrák levegőt.
A barátnőm is nagyon rosszul lett,
amikor meghallotta, hogy a kezelés
kéthavi lakbérébe fog fájni.
Még neki is szoknia kell az osztrák levegőt.
És bár munkája még nincs,
de megállapítható,
hogy két fontos pozíciót is
sikerült azonnal betöltenie,
emigráns-migráns lett belőle.
Ennek a két pozíciónak van
egy közös jellemzője is,
az elhagyott ország szemszögéből,
és a célzott ország
szemszögéből nézve is utálatos.
Márton Csilla: A szélrózsa minden irányába
Kassáknak
Orkán ordított és a széthúzó erők tépáztak
de volt valami ami mégis egyensúlyban tartott
azóta ha visszagondolok nagyon világosan érzem
igen érzem
mert csak akkor értem ha érzem
ez megmaradt a mai napig
szóval ha visszagondolok most is úgy érzem
felső énem és az isteni sugallat indított el
mennem kellett
elég volt a bezárt elme tébolyító lármája
és ahogy csak öklével bokszolt minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
igen már nagyon rég elterveztük
Emese évfolyamtársam teherbe esett
Katalin a németekhez ment férjhez
érdekházasság volt pénzt fizettek érte
minden támpontom elvesztettem
hisz már magyarul sem volt akivel beszéljek
mivel csak mi voltunk hárman más nemzetiségűek az évfolyamban
magammal osztottam meg tervem
s közben magoltam két nyelven
nem így akartuk terveink voltak közösek
mind a hárman kint akartuk elvégezni az orvosit
aztán újra hazamenni
és otthon az egyetemen magyarul tanítani
ahogy az évek elkezdődtek
és számuk nőtt úgy a teher is szaporodott
hogy a megkönnyebbülést érezzük mindig valaki lemorzsolódott
Emese már huszonkét éves volt amikor az egyetemre bejutott
háromszor próbálkozott nem volt könnyű
de kitartó lénye elérte amit akart
így volt ez Zsomborral is aki ötödéves macsó az orvosin
és addig járt le és fel az emeleten amíg elkezdett sokat enni
és ki is hányta
sziluett formája domborodott sima arca májfoltos lett
és az őzike bokája ödémát hordozott
másod évesek lettünk
nem tudta befejezni az évet
nagy labda hasával alig bírt felmenni a félemeletre
amikor gyakorlatra mentünk már előre megérezte a formaldehid szagát
sírni kezdett és arca egyre jobban eltorzult a félelemtől
Katival maradtam aki idősebb volt mint én
évet ismételt és jártas a nagybetűs életben
egyforma magasak és súlyúak voltunk csak a hajunk színe különböző
de a hossza és a forma ugyanaz
sőt egyszerre jártunk fodrászhoz
az egyik feketére festette a másik szőkére festette a hajunk
mindent együtt csináltunk olyan jin és jang egységben éltünk
a bulikba is együtt mentünk ha valamelyikünk nem akart
akkor a másik is lemondott
egy alkalomkor a színészekkel buliztunk a színdarab után
sokféle náció volt jelen
jöttek felénk innen onnan
felkértek táncolni
perdült a szoknya nevetett az éjszaka
Katit egy pillanatra elvesztettem
pulzusom szaporább volt nem értettem hova lett
itt hagyott magamra
verejtékeztem
aztán megpillantottam önfeledt táncolt a sarokban
fekete haja csak úgy lobogott és vállán a ritmust verte
nevetése az éjbe harsogott
kökény szeme csillogott
olyan érzés lepett meg mintha beleolvadnak a sötét mámorba
a harmónia visszahozta életkedvem
és megértettem mit jelent nekem ő
reggelig mulattunk én akkor sokat nem beszéltem
könnyebb volt a mosoly és nevetés nekem
mindig minden jó volt csak legyen
Kati volt a beszédes Emese az eszes
én a kicsi és a csendes
taxit hívtunk és Kati is velem jött
azt hittem ott alszik nálam de visszament
vasárnap nem hívott hétfőn nem volt egyetemen
nagymamájával lakott szülei elváltak
újraházasodottak gyerekek itt ott
olyan kifordított
két hétig egyedül jártam az egyetemre
mindennap elmentem a nagymama házához
de hiába kilincseltem csak nyikorgott
emlékeimből kiástam a férfi arcokat
este színházba mentem ott kérdezősködtem
de Mircea akivel Kati volt
visszament Bukarestbe s barátja Münchenbe
otthon elmeséltem bánatos énem
apám csak ismételte az ember a sorsát nem kerülheti el
igen
igen
értem apám de hol van Kati
apám csak nézett meredt tekintettel
nem értette miért ismétlem magam
én meg nem értettem
hogy miért nem érzem mit akar mondani apám
mert akkor megérteném talán
ó jaj
ó jaj
hisz apám aki festő volt képekben beszélt
hajtóereje az átlós dinamizmusról regélt
de most éreztem az átló merőlegessé vált nála
úgy kisimult hogy a föld elnyelte
ezen az éjszakán összeomlott bennem a kártyavár
negyedéves orvostanhallgató voltam
minden két évben valami szörnyű veszedelem jár körbe
két év múlva végzek és akkor
magam fogom elveszíteni
elképedtem
hervadni kezdtem tikkadt erőtlen léttel vonszoltam testem
amikor megjelent Emese karján fiával Álmossal
mosolygós kis apród felvidított
ölembe mászott és ott hablatyolt
az anyja alig bírt megszólalni
mintha elkezdett volna dadogni
beszélt magáról hogy nem is olyan könnyű
egyedül nevelni mindent megadni a gyereknek
mivel Zsombor most végez és csak a kész étel érdekli
aztán hogy mennyire hiányzom
s végül már újra eltorzult arccal mint vízesés
öntötte rám hadarva hogy Kati így táncolt ki az életemből
búcsúzott el tőlem
nem volt mersze elmondani férjhez adták Münchenbe
másnap éjjel vitték megbeszélt időben kocsival
határokon keresztül lezsírozott útvonalon
meg ugye tudom sok évig nem találkozhatunk
aztán gyorsan magához vette Álmost és elsietett
kővé meredve éltem
a beesett sápadt arcomon
nem táncolt a mosoly elhagyott
pulzusom visszavett ritmusából
reggelente kis meleget ittam
tea vagy kávé és támolyogtam
beszélni nem volt kivel
csendes énem megfigyelő lett
és nem érdekelt semmi
kimentem a pusztába vezekelni
este hazaérve az üres ház csendje siratott
hisz apám akkor már kint a városban
a műtermében sok nővel volt
istenverte művészi élet
hetekig nem találkoztunk
és anyám egész nap tanítással kereste meg a betevőt
alig evett valamit és este hét órától a kis színházteremben
Chopin noktürnéivel kábította a csalódott tömeget
s így ringatta magát is álomba hogy egyszer minden jobb lesz
a kinti élet is lázadott a hangok már nem rekedtek bent az alagútban
ittak már annyi fekete levest hogy bírták az éjszakát
mentek amíg csak égett a föld a lábuk alatt
pörgött a dob míg meglátták a fényt az alagút végén
és Ceausescut és a feleségét a falhoz állították
egymagamba roskadva a magány lett a társam
napközben gyakorlat volt a kórházban
láncolva egymáshoz betegen beteggel
minden egyes lélegzetvétel
ki és be megállás nélkül
el innen igen el innen
menni kell
ezt öklözte elmémbe
zsigerembe az érzelme villámlott
és összeszedtem minden bátorságom
tudtam nem lesz könnyű
de kinek könnyű az élet
előttem már sokan elindultak
már nagyon rég elterveztem
egyetemista voltam fiatal és nem ismertem korlátot
most már végeztem rezidens lettem sok korláttal
de még nem éreztem magam elveszve
mert olyan is van hogy 2×2 néha 5
mert a felső énem és az isteni sugallat elindított
megtervezte utam hogy kőbe ne üssem lábam
vonattal jöttem szárnyalás helyett egy csöves hátizsákot cipeltem
tele négy évszak ruháival mint aki turista
országot látogat ki tudja meddig
szomorú voltam mert ahogy távolodtam a
fonalat ami összetartott oly vékonyra nyújtotta a távolság
hogy csak a láthatatlan damil erejében bízhattam
papírok nem voltak velem hogy nehogy lelepleződjek
elterveztem megkeresem a lélek hajlékát
hogy újra ajtót nyissak felé
Pécsre érkeztem a Sarutlan Karmelitákhoz
kontempláció egyenlő a szemlélődéssel magadba fordulással
feltérképezéssel megismeréssel a csendben
helyet adni és megélni az isteni minőséget
mert én MÁRTON CSILLA vagyok
és a név kötelez.
Molnár G. Krisztina: Füstköd
A füst szálai közt denevér lebben,
mögötte fehér körtefavirág.
Csend-paplan hullámzik puhán a rendben,
mézgásan csillan egy zöld olajág.
A hold ragyog, bár csak pár csillag fénylik.
Jóllakott öröm szunnyad a mélyben.
A félelem, lásd, máris elenyészik.
A lélek száll, minden keresetlen.
Nem közelít, nem támad, nem harcolna,
katona, ki vértjére lepihent.
Szavakon túli áldás kúszik át a
térben. Angyali mosoly – idelent.
Hajat mosnak a tavaszi szólamok,
szikrázó arany a fésű foga.
Botlik még, de egyre bátrabban dadog,
zizzen egy dallam, halkan kopogva.
Szememben sarjadnak a friss holnapok.
A békesség öniróniája
bujkál, rám nevet, mígnem elhallgatok.
Fanyar humorát vérembe rágja.
Minden voltam, minden leszek. És vagyok.
Vezsenyi Ildikó: Nőnek lenni – vágyottnak lenni
Kimerültnek érzem magam.
Szinte mindig, ha kimegy a koffein hatása.
Kár, hogy nem birok kávéból inni
napi egy főzetnél többet.
Valaki kimoderálta a Kvázinőmet. Aztán
meg vissza. A mai szememmel
tekintsük bosszús falfirkának.
Rebi mutatta egy férfinak.
A barátnőd? Ez hülye! –
Én meg azt mondtam rá, hogy: Beee!
Rebi meg azt, hogy – engem védett.
Tényleg, minek is olvasgatjuk egymás levetett verseit,
amikor már rég túl vagyunk rajta?
Néha, azonban, vagy inkább gyakran, a jövőbe írunk
úgy, mint ahogy palackpostát küldenénk magunknak címezve.
A szádhoz kapsz, mint a kezét egy kisgyerek *
Ez tényleg egy csodás metafora.
Az égbe gyökereivel kapaszkodó fa – úgyszintén.
Valahogy úgy képzelem el a hitet,
mint a szüntelen boldogságot. Sic!
Isten tenyerén való élést.
Csak a szerelmet érzem hozzá hasonlónak.
Meg az írást.
Emlékeztet rá, hogy nő vagyok.
Pssszt, maradjon köztünk.
*Vendégsor: Vajdics Anikótól
Fotó: A 2022-es tavaszi szemeszter hallgatói
Fölső sor: Balizs Dániel, Vezsenyi Ildikó, Márton Csilla, Szesztai Zsuzsa, Magyar Dániel
Alsó sor: Hajdú László, Korda Zsuzsa, Molnár G. Krisztina, Hajnal Éva