Olyan régen éltek már együtt, hogy egy idő után elkezdtek hasonlítani egymásra. Mama, meg Papa: csak így emlegették egymást, és idővel már a család, és barátaik is átvették ezt a megszólítást. Alig akadt embert, aki Mamát és Papát a nevén szólította volna: Erzsike és János. Talán csak a háziorvos, meg a postás, vagy új ismerőseik, akik még nem kerültek velük igazán közeli, bensőséges kapcsolatba.
Akik régen ismerték őket, azt mondták rájuk: olyanok, mint a borsó, meg a héja.
Ötvenhét éve éltek már házasságban, mindenhová kézen fogva, együtt jártak, alig lehetett őket külön látni.
Néhány éve ismertem meg Mamát, és Papát, ritkán találkoztunk, de akkor mindig leültünk beszélgetni a világ dolgairól, a változásokról, jó, és rossz híreinket elmeséltük egymásnak. Mivel én a legidősebb gyermekükkel egy idős vagyok, eleinte kicsit furcsa volt, amikor felajánlották, hogy tegezzem őket, de aztán gyorsan megszoktam.
Sajátságos volt a mesélési stílusuk: egyikük elkezdett egy mondatot, a másik meg folytatta. Ha Papa mondott valamit, számíthatott rá, hogy Mama közbeszól: Nem úgy volt az! Rosszul emlékszel, Papa! És az öreg megadóan tűrte, hogy elkezdett mondókáját a felesége másképp, a saját emlékezete szerint tovább mesélje.
Ha Mama kezdett valaminek az elmondásába, a párja ritkán szólt közbe. Legfeljebb mosolygott, ha az ő emlékezete másképp őrizte meg az eseményeket. Mama észrevette persze, és máris rákérdezett: Csak nem mondod, hogy nem így volt?
Ennek ellenére szinte soha nem veszekedtek, legfeljebb civódtak egymással, megvolt az a kölcsönös türelem bennük egymás iránt, ami talán a tartós kapcsolatok legfontosabb titka lehet.
Pár éve, egy forró nyári délutánon a szakrendelőhöz közeli parkban találkoztam velük, amikor Papa szemérmesen előadta, hogy szeretnék, ha megírnám a megismerkedésük történetét. Akkor már tudták, hogy írok, és sokszor bízzák rám akár ismeretlen emberek is életük történeteinek megírását.
Egy pohár sör mellett ültünk le egy kerthelyiségben, Mama csak kólát ivott, és kivételesen egyetértésben kezdték el mesélni nekem azt a régi történetet, amikor János hazakísérte a városon át Erzsikét.
Az úgy volt – kezdte a mesélést Papa, hogy Budán laktam, a szüleimmel, de Újpestre jártam dolgozni, három műszakba, a Hajógyárba. Minden nap végig villamosoztam a fél városon, de volt, hogy gyalog kellett mennem, mert nem jártak a villamosok, vagy nem volt pénzem jegyre. Jó szakmám volt, meg jó munkahelyem, vállaltam a kellemetlenségeket, a zötykölődést, korán kelést. Sokszor aludtam a tuján hazafelé, végállomáson szálltam fel, hosszú volt az út.
Akkoriban sok gyár volt még a Váci úton, Angyalföldön, Újpesten, rengeteg haverom volt. Csak egy kislány hiányzott az életemből, akit szerethettem volna, aztán meg feleségül vehetem.
22 éves voltam, túl a katonaságon, akkoriban korán házasodtak az emberek. Nem voltak világrengető terveim, csak egy lakás, rendes kis feleség, és két gyerek.
Nagyon szerettem táncolni! Minden vállalati buliba elmentem, csak a termetem miatt nem volt könnyű táncospárt találnom. Látod, csak 156 centi magasra nőttem, mindig azzal cukkoltak, hogy kispórolták a szüleim az anyagot belőlem. Tetszettek nekem a sudár, magas lányok, de ők szóba se álltak velem.
Aztán 1952 nyarán úgy esett, hogy augusztus 20-án nagy utcabált rendeztek a Hajógyári Szigeten, és oda én is elmentem a haverjaimmal. Gyönyörű volt a sziget, sokan voltunk, és élő zene szólt!
Egy ideig csak álltam ott, gyönyörködtem a táncolókban, korsó sörrel a kezemben, amikor a munkatársam, Jójárt Pista oldalba bökött, hogy nézzem csak, milyen csinos két kislány áll facéran a közelben! Egyik pont hozzád való lenne, a másikat meg én kérem fel, mit szólsz hozzá? – kérdezte, én pedig egészen felvillanyozódtam, mert tényleg kicsi, takaros, formás lány volt, akire Pista mutatott, mosolygósnak, kedvesnek is látszott. Megittuk a sörünket, aztán elindultunk, felkérni a lányokat.
Mama ezen a ponton szólt közbe először, nagy önuralommal addig csak hallgatta, amit Papa mesélt.
Akkor mi már a barátnőmmel, Katival egy ideje figyeltük azt a két mamlaszt, arra vártunk, mikor gyűjtik össze a bátorságukat, hogy felkérjenek. Nekem a szőke, kék szemű kis alacsony fiú tetszett, olyan izmos volt, mint akire az ember szívesen rábízná magát. Katinak meg a másik, a magasabb, fekete hajú, a barátja, így aztán szépen el is osztottuk őket gondolatban egymás között. Szerencsére ők is pont úgy gondolhatták, mert a szőke lépett oda hozzám, és végre felkért táncolni.
Egész este táncoltunk, meghívott egy sörre, amit el is fogadtam, és mivel szinte soha nem szoktam alkoholt inni, kicsit be is csíptem tőle. Mennyit nevettünk! Észre se vettük, hogy milyen későre jár, és amikor a zenekar bejelentette, hogy az utolsó szám következik, bizony, mi csak akkor vettük észre, hogy mindjárt éjfél!
Igaz, Papa? – tette hozzá huncutul a Mama, és ezzel jelképesen vissza is adta a férjének a szót.
Papa folytatta a mesélést: Akkor bizony már semmi se járt, a sok ember, ahogy szétszéledtek, mindenki gyalog indult el hazafelé. Mit volt mit tenni, mi is elindultunk Erzsikémmel. Már korábban felajánlottam neki, hogy hazakísérem, bár akkor még sejtelmem sem volt róla, hol lakik?
Kiderült, hogy Kőbányán, a Mádi utcában, ami nem éppen a szomszédban volt, de hát ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! Főhetett a fejem, hogy fogok én onnan még hazakeveredni Budára? Mert abban nem bízhattam, hogy behív, aludjak ott náluk.
Egész úton beszélgettünk. Azt megengedte, hogy megfogjam a kezét, hiszen egész este együtt táncoltunk, akkor is fogtuk egymás kezét, nincs abban semmi rossz, igaz? De megcsókolni már nem engedte magát. Pedig de szívesen megtettem volna! Én ugyanis első látásra beleszerettem, és megfogadtam, hogy nekem ő kell!
Már közel jártunk Kőbányához, amikor kért, üljünk le egy padra, pihenjünk meg. Fázott is, hűvösre fordult az éjszaka. Levettem a zakómat, ráterítettem a vállára. Kicsit féltünk, mi lesz, ha rendőrök jönnek, igazoltatnak minket, akkoriban ez gyakran megesett, az éjszakában főleg.
Ott, a padon ülve megmondtam neki, hogy el akarom venni feleségül, nekem csak ő kell! Kinevetett! Azt mondta, ha még fél év múlva is így gondolom, ő is meggondolja a dolgot! Na, nem mondom, kosarat is kaptam, meg nem is. De volt abban valami, hogy meg kell ismerni jobban egymást a házassághoz.
Fájt a lábunk rendesen, mire a Mádi utcába megérkeztünk. A kertkapuban elbúcsúztunk egymástól, megköszönte, hogy hazakísértem, és azért hálából csak megcsókolt engem. Én meg, hálából, vissza, őt. Mielőtt jobban belejöttünk volna a dologba, elindult befelé, a házba, én meg az orrom után, haza, Budára. Azt se nagyon tudtam, hol vagyok, még sosem jártam arra.
Hajnalodott, mire hazaértem. De még sokáig nem tudtam elaludni, mert az a táncos lábú kislány járt egyre az eszemben.
Elhallgatott a Papa, nézett rám az ibolyakék szemével.
Aztán mi történt? – kérdeztem őket, mert engem is magával ragadott a mesélés, az emlékeik felidézése.
Egyszerre szólaltak meg, aztán Papa folytatta megint, ő volt a gyakorlottabb mesélő.
Letelt gyorsan a fél év, amit Erzsikém kiszabott az ismerkedésre, megkértem a kezét az apjától, és összeházasodtunk. Ne gondolj valami nagy lakodalomra, polgári esküvőnk volt, odaköltöztünk az asszonykám szüleihez a Mádi utcai házba. Akkoriban nem gondolhattunk nászútra, se pénzünk nem volt, se szabadságot nem kaptunk, hétfőn mehettünk dolgozni.
De olyan boldogok voltunk! Arról álmodoztunk, hogy lesz egy kislányuk, szőke, kék szemű, mint én, meg egy fiú, aki majd Erzsikémre hasonlít. És ha majd lesz saját lakásunk, akkor lehet, vállalunk még egy gyereket.
Hamar jött az első gyerek, jóformán a nászéjszakán megfoganhatott.
Mama vette át a szót. Szomorúra váltott a szép történet, fájdalmasak lettek az emlékek.
Hét hónapra, koraszülöttként, halva született a kislányunk. A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, megfulladt, mire világra jött. Pedig nagyon vártuk! Eszter lett volna, édesanyám után a neve.
Vigasztalhatatlanok voltunk mindketten.
De az élet ment tovább, pár nap múlva menni kellett dolgozni. Akkor már a gyárban, a konyhán dolgoztam, a terhességem alatt helyeztek át a szalag mellől, könnyebb munka volt.
Jobban is szerettem, mert főzni azt nagyon szeretek.
Egy év múlva újra terhes lettem. Sokat beszélgettünk a Papával, bár nem vagyunk vallásosak, de imádkoztunk, hogy a Jóisten mentse meg a kisbabánkat.
1954 nyarán született meg a legidősebb fiunk. Aki veled egyidős – nézett rám mosolyogva Mama.
Aztán még két fiunk született, de kislány többé soha.
Mentek az évek, futottak egymás után. Eltelt az élet.
Papa nagyon sokat dolgozott, nemcsak lakásunk lett, de házunk is aztán, már a nyolcvanas években.
Meg sok betegségünk. Főleg Papának, nem is gondolnád, mennyi mindenen esett át mostanáig. Olyan erős, legyőzte még a rákot is! De azért féltem őt, ő meg persze engem.
De szép családunk van, hét unoka! Már dédunokáink is vannak.
Ennyi a történetünk, köszönöm, hogy meghallgattál minket!
Elköszöntünk egymástól, telefonszámot cseréltünk.
Két év telt el a közös mesélés délutánja óta. Néhányszor beszéltünk telefonon, tudtam, hogy a Papa nagy műtéten esett át, gyógyulófélben van. Mama hívott gyakrabban, én rossz telefonáló vagyok. Tudtam az életük eseményeiről, de nem találkoztunk közben. Valamiért soha nem volt jó az időpont, amit elterveztünk.
Aztán egy napon, már a világjárvány első évének nyarán közös ismerősünk hívott, és elmondta a rossz hírt, hogy elment a Mama. Kettőjük közül a kevésbé betegebb, a néhány évvel fiatalabb, akit megtört ugyan az élet, de eddig megkímélték a gyógyíthatatlan betegségek. Elvitte a covid.
A Papa egyedül maradt.
Mint a borsó, meg a héja! Jutott eszembe, vajon mi lesz vele, hogyan lesz képes egyedül élni tovább az életet?
Nincs válasz, csak reménykedni tudok benne, hogy gyermekeik szeretete átsegíti őt a gyászon.
lllusztráció: Kerekes István fotográfiája