Egy ismeretlen…
Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.
S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?
[Fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek – 1939-1946]
Viadal
A két marokkal körbefoghatót,
Az állandót – a képeket szerettem;
Az elevent és mégsem elmulót,
A rezdülőt és mégis rendületlent.
Lábak, lovak, pompásan mozdulók,
Szüntelenül dobogtak életemben,
S velük próbáltam minden kaptatót
A páncél-fényű, éji félelemben.
De hogyha bensőbb lesz a félelem,
S a küszködőre önnön vége támad,
És sárkányt győzve sem győz férgeken:
A két marokra markolt kopjaszálat
Félrehajítja akkor hirtelen,
Vértjét lazítja, szíjai levásnak,
S odakinálja testét meztelen
A poshatag, formátlan pusztulásnak.
[Szárazvillám – 1946-1957]
A visszajáró
Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.
Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.
Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.
[1957-1969]
Az alvóhoz
Te ismeretlen és ruhátlan
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassu rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.
[Napforduló – 1957-1969]
Védd meg
Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, mondd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, mig vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
mig a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak –
[Napforduló – 1957-1969]
Fotó: Nemes Nagy Ágnes portréja / Könyves Magazin
Források:
LTMM, Cirill Kabin Csaba válogatása: Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei – Osiris Kiadó, 1997 és fiatalkori, a költő által kötetbe fel nem vett versek.
Digitális Irodalmi Akadémia: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00386_kv.html
*
ÉVFORDULÓ: Nemes Nagy Ágnes 100. születésnapján / LTMM, Hajnal Éva cikke https://www.facebook.com/literaturamuveszetimagazin/photos/a.855090311249275/4730772000347734
Nemes Nagy Ágnes versei a Litera-Túra Művészeti Magazinban: https://www.facebook.com/page/855068047918168/search/?q=nemes%20nagy%20%C3%A1gnes