Kora reggel lépett ki a hátsó kapun, alig múlt hat óra, még sötét volt. Korán kellett otthonról indulnia, hogy időben kiérjen a kerület túlsó végén levő orvosi rendelőbe.
Éppen arra gondolt, milyen kár, hogy ezen az oldalon nincsenek lámpák, ilyenkor, meg este nem igazán biztonságos. De a járda ott simább, gyorsabban haladhat, nem kell kerülgetnie a másik oldal felpúposodott útszakaszait.
Fázósan húzta össze magán a kabátot, megállapította, a hajnali hideg nem éppen kellemes érzést kelt benne. Felnézett az égre, már látszott valami távoli derengés, de tudta, legalább fél óra eltelik, mire kivilágosodik. Ilyenkor, ősszel már makacs a sötétség.
Éppen itt tartott gondolataiban, amikor észrevette a két lépcsőház közti úton az árnyat. Fekete ruhában volt, vékony kapucnis dzsekiben, hajlott háta, görnyedt tartása, és a borostás arc nem sok jót sejtetett. Róza tudta, hogy a lakótelepen sok drogos, elveszett lélek él, akik az olcsó drogoktól, vagy annak hiányától félőrülten tengetik napjaikat, de még soha nem találkozott velük ennyire közelről.
Ahogy közeledett hozzá, a meghatározhatatlan korú, bár inkább fiatal férfi nyöszörgő hangokat adott ki, és közelebb lépett hozzá. Ekkor már inkább fenyegetőnek tűnt a hangja.
Az asszony megpróbálta kikerülni, táskáját magához szorítva, és körülnézett, de a hajnali utcán rajta kívül nem járt senki.
Érezte, ahogy a pánik felkúszik a torkáig, levegő után kapkodott, küzdött a saját légszomjával, és azon törte a fejét, mit tehetne? Fájt a térde, a szíve szúrni kezdett, de tudta, csak akkor van esélye, ha nem mutatja ki a félelmét.
Az életösztön dolgozott benne, amikor minden erejét összeszedve kikerülte az idegen férfit, és futni kezdett a buszmegálló irányába. Tudva, hogy ha addig eljut, a fény, és az emberek közelsége elriasztja az árnyat.
Mert csak az volt, ahogy a válla felett hátrasandított, látta, hogy a sötét árny a nyomába eredt. Ha gyorsított, az is belehúzott, hallotta a zihálását maga mögött.
Csodálkozott, honnan van a futáshoz ereje? Csattogtak cipői a járdán, és csak futott, mint aki az életéért fut. Talán így is volt.
A sarkon befordult egy fiatal nő, az árny megtorpant, majd lemaradt mögöttük.
Alighanem feladta.
Már csak pár méter volt hátra, talán tíz-húsz méterecske, aztán Róza kifulladva megérkezett a megállóba. Úgy nézett szét, mint aki nem hisz benne, hogy megmenekült. Akárcsak az oázisba megérkező szomjas sivatagi vándornak a víz, olyan volt számára a sok ismeretlen ember közelsége, a fény, a közeledő buszok hangja.