Biblioterápia
„A biblioterápia – mondja a Wikipédia – nem más, mint válogatott olvasmányok felhasználása a segítő, fejlesztő munkában és pszichológiai problémák kezelésében, illetve megelőzésében. Általános személyiségfejlesztésre irányuló, a művészetterápiák közé tartozó interdiszciplináris terápiás módszer. (…) Elnevezése a görög biblion (könyv) és therapeia (gyógyítás, szolgálat, kísérés) szavak összekapcsolásával született.”
Ez a tankönyvi rész, száraz, de informatív, vélhetően mindenki valami hasonlóra gondol, amikor a biblioterápiát említjük. A következő néhány kérdéssel és válasszal megpróbájuk (megpróbálom én, a kérdező, K.= Archibald Tatum = Szabó Ferenc) kissé árnyalni a képet, ízelítőt kínálunk az alkalmazott biblioterápiából – egy gyakorló biblioterapeuta, Rudolf Panka szakmai bemutatásával, bepillantást nyújtva filozófiájába és módszereibe – a műfaj adta technikai lehetőségekre tekintettel arra bíztatva az olvasót, hogy csatlakozzon hozzánk, tegyen fel kérdéseket, ossza meg velünk és a többi olvasóval észrevételeit.
K. (Archibald Tatum / Szabó Ferenc): Hogyan helyezzük el a biblioterápiát három általában és nagyjából ismert tevékenységhez, az olvasáshoz, a pszichológus egy-egy pácienssel, illetve a pszichológus csoportban végzett tevékenységéhez képest?
R. P.: Az olvasáshoz képest abban más, hogy a fókusz nem a puszta befogadáson van, hanem az olvasottak önismereti szempontú értelmezésén. Illetve az olvasás magányos folyamatához képest a biblioterápiában ott a szakember, aki egy tudatosan felépített folyamaton vezeti át a résztvevőt. Az olvasás is járhat önismereti fejlődéssel, de ez egy nem irányított, ellenőrizhetetlen és reflexió nélküli folyamat. A biblioterápia mindezt keretbe helyezi, fókuszt ad neki, tudatos, reflektált élménnyé teszi.
Mivel pszichológusokból is lehetnek irodalomterapeuták, így ők beépítik a módszert a már meglévő eszköztárukba. Minden szakember a saját tevékenységébe integrálja az irodalomterápiát, így nem tudok arra egyértelmű választ adni, miben tér el a pszichológiai ülésektől. Ez attól függ, ki az adott irodalomterapeuta, milyen kompetenciái vannak, mi a foglalkozás célja. Általánosan azt mondhatom, az irodalomterápia alkalmas rá, hogy a mindannyiunk életében előforduló, normatív kríziseken, élethelyzeteken átsegítsen. Tudatosabbá, hitelesebbé válhat az ember, ha él ezzel a módszerrel, akár csoportos, akár egyéni formában.
K.: Hogyan működik a foglalkozás a gyakorlatban, egyáltalán, kik azok, akik megkeresnek? Feltételezem, a skála egyik felén azok lehetnek, akik nem akarnak vagy
-tudnak beszélni a problémáikról, a másik pedig, akiket egyszerűen csak érdekel a biblioterápia.
R. P.: Hozzám általában olyan jönnek, akik tudnak és akarnak beszélni a problémáikról. A részvétel önkéntes, nem küldi őket senki, van belső motivációjuk. Azonban nem mindig konkrét problémákkal érkeznek, persze olyan is előfordul. Akinek konkrét dilemmája van, az inkább egy egyéni konzultációra szokott bejelentkezni, ahol az ő saját problémáira választok személyre szabottan szöveget, előzetes kérdések mentén. Ez inkább coaching-jellegű, fókuszált beszélgetés.
A csoportalkalmakra viszont általánosabb motivációval szoktak érkezni az emberek. Vagy egyszerűen érdekli őket a módszer, vagy szeretnének tudatosabbá válni, fejleszteni önismeretüket.
Érkezett már hozzám résztvevő életközépi válsággal, párkapcsolati nehézségekkel, karriert, munkát érintő problémákkal.
Az irodalomterápiás foglalkozások sokszínűek. Én magam is többféle szinten kínálok csoportokat. Van a “belépő” szint, ez egy általános témájú nyitott csoport. Ide jöhetnek a módszert csak éppen kóstolgatók, akik nem feltétlenül akarnak egyelőre elköteleződni egy hosszabb segítői kapcsolat mellett. Vannak hosszabb, több hónapon átívelő zárt csoportjaim is. Itt egy változatlan közösséggel csináljuk végig a folyamatot. Ezekben a csoportokban van lehetőség az igazi mélyülésre, a problémák valódi megdolgozására.
K.: Ha például – a játék kedvéért – a napokban indítanál egy tematikus csoportot, mely könyvek mely konkrét jeleneteit választanád, mondjuk, hogy egyet válasszak az emberi viszonyok sokaságából, a testvérkonfliktusokhoz? Vannak bevett jeleneteid, vagy inkább mindig újakat választasz?
R. P.: A testvérkonfliktus témába vág, mert az egyetemi gyakorlócsoportomat testvérkapcsolatokról tartottam, ebben a témában van a tarsolyomban jó pár szöveg.
Ami először eszembe jut, Steinbecktől az Édentől keletre, ha fiútestvérekről van szó, és az Értelem és érzelem, ha lányokról. Mindkét regényből szerepeltek jelenetek, szövegek az említett csoportomon. De hogy egy magyar példát is említsek, az Ulpius testvérek titokzatos viszonyát az Utas és holdvilágban is érdemes megvizsgálni.
Nem feltétlenül jelenetekkel dolgozom, gyakran versekkel, mesékkel, novellákkal. Ha regényrészletet választok, sokszor az is inkább belső monológ, érzést, létállapotot közvetítő. Van egy szövegbázisom, amihez tudok és szoktam is nyúlni, de elég gyakran előfordul, hogy teljesen friss szöveget viszek egy csoportra. Lehet, hogy ezzel a saját dolgomat nehezítem, de valahogy úgy érzem, egy új csoport új szöveget is érdemel. Vagy csak nekem izgalmasabb így, nem tudom.
K.: Van a foglalkozásoknak bevett felépítése – „Kérlek, mutatkozzatok be pár szóban!” –, vagy ha nem, mi alapján tervezel meg egy adott beszélgetést?
R. P.: Van egy általános keret, igen, ez pedig annyi, hogy majdnem mindig van nyitó- és zárókör. Vagyis mindig van lehetőségük a résztvevőknek az alkalom elején “átzsilipelődni” a mindennapokból a csoport mentális terébe, majd az alkalom végén lezárni az adott együttlét folyamatát. Ez fontos, egyrészt le kell, hogy tudják tenni az aznapi történéseket az elején, és teljes jelenléttel létezni a csoporton, a végén pedig vissza kell csatlakozni a mindennapi életbe, anélkül, hogy a csoport történései lezáratlanul kavarognának tovább. A keret ritmust is ad, nekik is, nekem is, van eleje, vége a foglalkozásnak, ez segít a biztonságos keretek kialakításában.
Hogy ezek a nyitó- és zárókörök pontosan milyen formában zajlanak, és hogy a kettő között pontosan mi történik a csoporton, nos, itt rengeteg lehetséges forgatókönyv létezik. Függ a csoport céljától, témájától, attól, hogy kiknek tartom, és hogy milyen jellegű folyamatban vagyunk együtt.
K.: Lenne olyan szöveg, mű, amellyel szerinted lehetetlen dolgozni, van-e olyan, amellyel szemben neked vannak fenntartásaid? Mik a kedvenceid?
R. P.: Általánosságban nincs olyan mű, amivel ne lehetne dolgozni. Ez csoportfüggő. Bizonyos szövegek működnek egy adott csoportban, mások pedig nem. Ezt sokszor még akkor sem lehet előre kiszámítani, ha az ember már ismeri a csoportot – persze valami fogalma azért van a dologról.
A túlzottan didaktikus, egyértelmű szövegeket nem szeretem. Mert azt elolvassa az ember, és legfeljebb bólogat, hogy igen, ez így van, de innen tovább nem jutunk. A másik véglet a nagyon “lila” szövegek, amik olyannyira elvontak, hogy nehéz hozzájuk kapcsolódni. A kedvenc szövegeim talán kissé provokatívak – többféleképpen értelmezhetőek, kínálják magukat az akár ellentétes olvasatoknak is. Ilyen Örkény, Fodor Ákos, de akár Pilinszky is. A zsánerszövegeket is szeretem: A Gyűrűk Urát és a Harry Pottert. Ezek egészen máshogy hatnak. A szimbólumaikkal és karaktereikkel nagyon jól lehet dolgozni önismeretileg.
K.: Egy-egy csoport, illetve egyén eseteben mit érzel sikernek, és ha volt ilyen élményed, kudarcnak?
R.P.: Erre több síkon lehet válaszolni. Ha egyetlen foglalkozást nézünk, akkor is más a válaszom, és ha folyamatot akkor is. A célom az, hogy aki hozzám eljön, tudatosabban, önazonosabban távozzon, mint ahogy érkezett. De ez nem mindig látszik azonnal. Sokszor hónapokkal később kapok váratlan visszajelzéseket volt csoporttagoktól, hogy akár egy konkrét szituációban máshogy viselkedtek, mint korábban, akár egyszerűen az életminőségükön érzik a változást, és ezt a közös munkánkhoz kötik. Ezeket mindenképpen sikernek könyvelem el, ez a lényege a munkámnak. Siker az is, amikor a csoportfolyamat során éri aha-élmény a csoporttagot. Rálát valamire, amire addig nem, vagy nem úgy. Végül is ezért jött el.
Egyszeri foglalkozás kapcsán sikernek élem meg, ha azt érzem, biztos kézzel, ám a résztvevőkre figyelve, rugalmasan vittem végig a folyamatot, jól tartva az időkereteket, tartalmasan kitöltve az együttlétet. De ezek formaságok, nem biztos, hogy ettől még érdemi segítői munka zajlik. Persze a kereteknél kezdődik minden. Az is siker, ha én jól éreztem magam egy foglalkozáson, ha feltöltődve és nem lefáradva távozom. Nem önzőségből, hanem mert akkor tudok adni magamból – ez építi a másikat is. Akkor nagy esély van rá, hogy a résztvevők is feltöltődve távoznak. Néha ennyi a siker: tölteni a „boldogságaksit”, az övékét és az enyémet is. Ebből lehet aztán táplálkozni.
Siker, amikor kapcsolódnak egymáshoz a csoporttagok. Amikor az egyéni univerzumokból közösséggé válunk.
Kudarcnak éltem már meg olyan élményt, amikor olyan szöveget vittem a csoportnak, amit elutasítottak vagy éppen rosszul hatott rájuk. Ezeken sokat tudok rágódni utólag, mit csinálhattam volna másképp. Egyébként tanulási folyamatnak élem meg a munkám. Nagyon sokat tanulok a rosszabbul sikerült momentumokból is. Ezeken átrágom magam, ami nem mindig kellemes, de utána úgy jövök ki belőle, hogy a következő csoport már jobb lesz, mert tanulok belőle. Ez sokszor fárasztó, és nagyon sok szembenézéssel jár, viszont a gyümölcsei mindig beérnek. Nagyon sokat tanulok a csoporttagjaimtól, mindig figyelek a visszajelzéseikre.
Fotó: Rudolf Panka portréja – Réti Ábel fotográfiája