Látom a kerítéseket,
zárt ajtót, néptelen utcát,
az elfordított fejeket.
Járok minden nap Canossát.
Magas hegyek körülöttem,
én falak közé beszorultam.
Szabadságért könyörögtem,
de csak a rabságot kaptam.
Most adok teli marékkal.
Szétosztom utolsó kincsem.
Szavam szál egy buborékkal,
elpattan, ha megérintem.
Valamiből lehet semmi?
Lágy burokban él az idő.
Sajnos nem elég csak lenni.
Szavamból az élet kinő.
Dúdold hát magadban, halkan,
mint egy szép szent ráolvasást.
Élet van a szavaimban,
talán tesz egy végső csodát.