Első rész
Az éjszaka csendes szövetében egy csattanás keltett törést. A három magányos lélek, ‘kik ezen éjjelt egy vidéki kisváros elhagyatott vasúti várótermében töltötték, felriadtak. Csak egy pillanat műve volt az egész – a hangtalanság újra eluralkodott a padok közt. Ám e nyugalom csak látszólagosnak bizonyult: a zavar minduntalan megismétlődött. Okozója a sötétség biztonságába menekült, elrejtve előlük valódi mibenlétét…
Odakinn a kora tavaszi zefír egy fa ágát mozgatta, ‘mely el-eltakarta a közvilágítás fényét. Úgy tetszett, mintha a lámpa pislogna. Apró bogarak ezrei keringtek körötte. A háttérzenét tücskök ciripelése szolgáltatta. A váróterem nyitott ajtaján át a padlón borostyánsárga villany- és sápadtfehér holdfény keverékének pásztája vonult be.
Két óra körül járhatott. Kik lehetnek itt ezen utas jelöltek, amikor éjfél és hajnali négy között nem jön menetrendszerinti járat? Az okok, indokok csakúgy a misztikumba burkolóztak, mint ahogy sötét sziluettjeik takarták kinézetüket. S persze a periodikus csattanás tovább emelte az aznapi éjszaka titokszintjét.
A harmadik vágányon gép közlekedik! Kérjük, a vágány mellett vigyázzanak!
A harmadik vágányon gép közlekedik! Kérjük, a vágány mellett vigyázzanak!
Az idilli állapotot a hangosbemondó kuszálta némileg össze. Néhány kilométerrel távolabb láthatóvá vált az ívelt sínpár, amint három fénycsóva tükröződött vissza róla. A kép gyorsan változott, ahogy a mozdony sebesen közeledett a megfigyelő felé. Majd, ‘mint ahogy a villámlás fényét is követi a mennydörgés hangja, a kezdeti némaságot egyszersmind csendes kattogás, aztán egyre erősebb zúgás és zakatolás váltotta fel. Az áramszedő olykor vakító, fehér-kék színekben játszó szikrákat vetett a felsővezetéken. Kísérteties látványt nyújtott.
A gép amilyen gyorsan jött, csakhamar távozott is. Az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Csak egy vízbe esett kavics volt csupán, ‘mely rövid időre hullámokat vetett – aztán lassan elsimultak, mintha sohasem léteztek volna.
A percmutató csak kínzó lassúsággal vánszorgott előre. Mintha az éjszakai égbolt uralma örökké akarna tartani, s már soha nem engedné, hogy Napunk átvegye az irányítást. Állandónak tűnt minden, jóllehet az ellenkezője történt. Valójában minden változott…
Csatt…!
– Jaj, már megint ez…? Mi a frász ez?!
– Nem tudom. Engem sem hagy aludni.
– Az ott meg magában magyaráz…
– Bocsánat, ha zavarja, kimehetek…
– Mit csinál?
– Írok.
– Aha… Hallgatom már egy ideje. Összehord itt tücsköt-bogarat meg zefírt meg mittudomén… Mi az a zefír egyáltalán?
– Szél.
– Minek a széle?
– Nem úgy… Nyugati szél.
– Ja… Mi maga, meteorológus?
– Is.
– Maradjanak már csöndben, aludni szeretnék!
– Én is, de ennek pont most kell írnia…
– Éjfélig le kell adnom.
– Hát, akkor van egy rossz hírem: éjfél már elmúlt…
– Pláne.
– Mit csinált eddig, ha kérdezhetem, hogy nem lett kész?
– Alkotói válság… Amúgy úgysem tudnak aludni a csattanásoktól.
– Mondjuk ez igaz. Jó lenne kideríteni, mi ez.
Csatt…!
– Na jó, nem is hárman vagyunk itt, hanem négyen. Remek.
– Igen, velünk van a csattanó maszlag is.
– Az mi?
– Növény.
– Na jó, maga tényleg mindent tud.
– Azért mindent nem. De most bocsásson meg, folytatnom kell az írást.
– Csak tessék… Itt sem vagyok.
Lassan eljött a pirkadat…
– Mi az a pirkadat?
– Hajnal.
– Hallja, ha ilyen szavakat ír bele, senki sem fogja érteni.
– Dehogyisnem.
…és mind több fény szűrődött be az épület ablakain át…
– Világosabb lett!
– Igen.
– De nem lehet ezt magyarul leírni?
– Magyarul írtam.
– Jó, de… Érti…
– Ez művészet.
– Ó. Hát akkor… csak hajrá. Most már kezd érdekelni! (Folytatjuk…)