Reykjaviknál vörös az égalja,
a hányadán állás mára felfüggesztve,
s míg a világ önmagát felmagasztalja,
felém lopakodik az este.
A mozivásznon a nő kádban ül,
talpaspohár, cuvée benne,
a pillanat ott maradt befejezetlenül,
ahol a lelke jár, most odamenne.
A poháron át színeződik a világ,
egy gengsztermítosz átmelegít,
elsüllyed a vízben a mindennapiság,
s a hovatovább megrészegít.
Csobog a víz: konokon monoton nyomokon
jár a képzelet,
a fürdőszoba fala, ebben a másik történetben
csupán csak képkeret.
Szörcsög a lefolyó, ahogy alámerül,
a vízszint a száj és az orr között,
ott maradt a vágy őrizetlenül,
a csap még mindig csöpögött.
Elmosódó szemfesték,
párapamacs a tükrön,
védekezik az érzéketlenség,
ehhez kevés lesz egy függöny.
Reykjaviknál vulkán morog,
füstjében ősi por,
föllázadtak a paradoxonok,
a semmikornál nem jobbkor.
©Szendiszűcs István alkotása: Lopakodik az este