V.
Furcsa dolog történt. Séta közben úgy mentem el a varjak mellett, hogy azok odébb sem rebbentek a sárgába forduló, őszi réten. Sőt, bármennyire közel mentem hozzájuk, nyugodtak maradtak. Még a fiatalabb, bársonyfejű varjak sem zavartatták magukat, pedig ők rendszerint ijedősebbek, mint az öregek. Ez mindenesetre szokatlan a varjaktól. Sokkal elővigyázatosabbnak ismerem őket. Talán valami volt a levegőben, mert úgy viselkedtek velem szemben, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy köztük járkálok.
Régóta ismert dolog, hogy ezek a koromfekete, fénylő tollú madarak gondolkodó lények, egy ezópusi mesében például a szomjas varjú követ dob a korsóba, amelyben alacsonyan áll a víz, és mivel a kő magasabbra szorítja a vizet, a varjú is csillapítani tudja a szomját.
Mondok még egy különös példát. Amikor a varjak körülveszik nyájuk egy döglött tagját, egyszeriben csak abbahagyják a bánkódásra emlékeztető sétálgatást, s megpróbálják kideríteni társuk halálának okát. Ráadásul ezt nem valamiféle meséből veszem, hanem az Animal Behavior című tudományos folyóiratból, amelyben amerikai kutatók megállapítják, hogy a varjak igen ravasz madarak, olyannyira, hogy képesek még az őket érintő gyilkosságok felderítésére is. Ez pedig nyilvánvalóan csak akkor lehetséges, ha ismerik az ölés fogalmát…
Azt hiszem, hogy ez olyan rejtély, amin még Agatha Christie híres magánnyomozó figurája, Hercule Poirot felügyelő is joggal elcsodálkozna. Poirot figurája persze nem véletlenül jut eszembe. Az Ackroyd-gyilkosság című Agatha Christie regényben ugyanis a következő emlékezetes párbeszédet folytatja le Raglan felügyelővel:
– Aha! – kiáltott fel Poirot. – Nekem is ez a jelszavam. Módszer, rend és a kis szürke sejtek.
– Sejtek? – bámult el a felügyelő.
– Az agy kis szürke sejtjei – magyarázta a kis belga.
– Ó, persze, de hát azokat, azt hiszem, mindnyájan használjuk.
– Többé-kevésbé – mormolta Poirot.
Ami tehát a varjakat illeti, bizonyára nincsenek híján a Poirot által is nagyrabecsült kis szürke sejteknek, annál is inkább, mivel az ő agytömeg/testtömeg arányuk az egyik legnagyobb az állatvilágban. Ebből adódóan nem lehet véletlen az sem, hogy görög mitológiában, ebben a minden ízében emberi mondavilágban, Apolló isten még féltékeny is lett a varjú csavaros észjárására.
A monda szerint az történt ugyanis, hogy Apolló, aki a a gyógyítás, a vadászat és a művészetek istene volt, elküldte a varjút, hogy hozzon neki egy kis vizet. A varjú elment, de útközben merő kényelemből egy fügefához telepedett le és enni kezdett, végül eszébe jutott küldetése. Gondolta, hogy Apolló mérges lesz, így elhozott egy kígyót a vízből, és hosszas távolmaradása okaként azt mesélte isteni megbízójának, hogy a kígyó megtámadta és késleltette őt. Apollót azonban nem tudta becsapni, aki végig sem hallgatva a madár mondókáját a vizes kupát, a kígyót és magát a varjat is hirtelen a levegőbe hajította. Majd megparancsolta Hidrának, egy kilencfejű tengeri szörnynek, hogy sose engedje a varjúnak, hogy vizet igyon a kupából. De ez még nem volt elég a dühös Apollónak, aki isteni hatalmánál fogva azt is értésére adta a varjúnak, hogy ezentúl nem énekelhet többet, csak károghat.
Igen, talán valahogy így gondolkodhattak a varjakkal kapcsolatban az ókori hellének. Csakhogy van itt egy aprócska probléma, ami nem hagy nyugodni. A varjút ugyanis érzésem szerint hiába próbálja az ember évezredek óta emberi tulajdonságokkal felruházni, a valóságban mindig kibújik ezek alól. Éppen ez a vadsága az, ami miatt szimpatikus a számomra.
A varjún ugyanis – akárki akármit is mondjon – már első pillantásra látszik, hogy intelligenciája nem emberi, még ha a görög mitológia és annyi más színes történet így is akarja láttatni. Ráadásul, ha igazán jellemző vonást keresünk a varjúban, akkor sokkal inkább az idegensége és az elkülönülésre hajlamos méltósága a szembetűnő. Az a mód, ahogyan átnéz az emberen, mint egy üveggolyón a szikrázó napfényben.
*
Vl.
A dedikációról jut eszembe! Lebeszélt róla az orvosom. A Kékgolyó utcába jártam évi egyszeri kontroll vizsgálatra, amikor ez az eset történt. Egy alkalommal Dr Géczi elmesélte ugyanis nekem, hogy az egyik betege, történetesen Makovecz Imre, aki egyébként azonos a magyar organikus építészet megteremtőjével, és neves képviselőjével, hozott neki egy könyvet (a sajátját persze), s nyomban neki is állt volna dedikálni Dr. Géczi Lajosnak. Mire Dr. Géczi rákiáltott: Mit csinál ember? A könyv olyan, mint a Biblia! Hogy mer bele írni? Hogy Makovecz erre miként reagált, azt sajnos nem tudom, csak el tudom képzelni, hogy mekkora lehetett a büszke szerzőben a hirtelen beállt döbbenet. Én viszont azóta elővigyázatos lettem, s csak akkor dedikálok, ha megkérnek rá. Természetesen nem azért, mert alapból helytelennek tartom a dedikációt, hanem sokkal inkább azért, mert azóta megértettem, és persze tiszteletben is tartom, Dr Géczi könyvtisztelő, tisztasághoz ragaszkodó álláspontját.
Járvány idején persze sok minden jár az ember fejében, amelyek mellett a dedikáció kérdésének fontossága igencsak eltörpül. Mostanában gyakran gondolok például arra, hogy tőlünk nyugatabbra, miként kezelik az egyre súlyosbodó járványhelyzetet. Ausztriával kapcsolatban mindig is jó véleményem volt, eddig legalábbis, kivéve a legutóbbi esetet, amelyben egy sajtókonferencián az osztrák oktatási miniszter furcsa és egyben kiábrándító nyilatkozatot tett a maszkviselés érvényben lévő szabályairól. Ausztriában, akárcsak Magyarországon, az általános iskolákban nem kötelező a gyerekeknek a tanórákon maszkot hordani. Minden más iskolatípusban igen. Az oktatási miniszter azzal indokolta ezt az elképesztő következetlenséget, hogy az iskola, mármint az általános iskola, végül is nem azonos a műtővel, ahol operációkat végeznek. Idézem: “Die Schule sei schliesslich kein Operationssaal.” – Persze, hogy nem azonos, hiszen nem olyan az iskola, pontosabban egy osztályterem, mint egy sterilitást igénylő műtőhelység a kórházban, senki sem állíthat ilyesmit komolyan. Nyílván nem is lehet cél, hogy ilyen legyen. Ellenben, ha az egyik oldalon a lehető legnagyobb szigorúsággal a biztonságra törekszünk, lásd bevásárlóközpontok, tömegközlekedési eszközök, éttermek stb. biztonsági szabályai, akkor a másik oldalon, adott esetben egy iskolai osztályteremben, miért nem? Egyébként érzésem szerint nem az a kegyetlenség, hogy a gyerekeket – súlyos járványhelyzet idején – az osztályteremben is maszkviselésre kötelezzük, hanem sokkal inkább az, hogy semmibe vesszük azt a körülményt, hogy a gyerekek, anélkül persze, hogy szándékukban állna, “hazavihetik” a vírust szüleiknek vagy egyéb családtagjaiknak. Heinz Fassman, oktatási miniszter kijelentése tehát nem egyéb, mint egy üres, színpadias szólam, amely szándékosan egybemossa a gyakorlatban nagyon is előtérbe kerülő biztonsági kérdéseket, annak érdekében, hogy ne legyen lehetőség a tárgyilagos, ésszerű mérlegelésre. Hogy miért van erre szükség, jól tudjuk, a gazdaság működtetéséhez elsősorban éppen az általános iskolákra van szükség, hiszen a szülök szabad mozgása, pontosabban foglalkoztatása az alapfokú iskolák nélkül aligha lehetséges.
Egy nagy ugrással visszatérve a dedikáció témájára, tudok egy érdekes ellenpéldát is mondani. Nemrég került a kezembe egy különös könyv, amelynek címe: Örök közelség, ezer emlék Szentkuthy Miklós válogatott dedikációi – 2007, szerkesztette Tompa Mária. A kötetben Szentkuthy Miklós dedikációinak gyűjteményét veheti kézbe az olvasó. Az összegyűjtött közel kétezer dedikáció műfaji kuriózum a magyar irodalomban. A kötetben Szentkuthy felesége, Dollyka, Így vall férje dedikációiról: „Jó néhány éve, sőt most már évtizede, a ‘kárbaveszés-félelem’ azt sugallta, hogy lemásoljak minden dedikációt, melyet férjem írt könyvbe, folyóiratba, cikk vagy tanulmány fölé. Néha közelharc folyt, mert a dedikált könyv tulajdonosa, barát vagy akár félig ismeretlen olvasó, már vitte volna a zsákmányt, és én a hóna alól könyörögtem vissza: ‘bocsánat, kérem egy pillanatra, én mindig lemásolom a dedikációkat…’.” (Szentkuthy Miklósné)
Mit lehet erre mondani? – A világos látáshoz néha elegendő a nézőpont megváltoztatása. A dedikáció nem szentségtörés, mint ahogy egy iskolai osztályteremben sem bűn maszkot viselni a gyerekeknek járvány idején…