Rakovszkyt olvasok, ha hinni akarok benne, hogy érdemes. Dehogy érdemes, csak lehet. Lehet, tehát kell. Folyóvíz a csapban, szer a tűben: a szétfolyó, amorf kiterjedés egy pontra szűkülve spriccel át a szövegen, hogy szétáradjon az olvasóban.
A konyhában álltam, tizenhatévesen, kidobtam a kukába a csirkenyakat, és megforgattam a ragacsos tányért a mosogatólében. Orromban a hús szagával arra gondoltam, hogy minek ez az egész. Minek a világ és benne én, egy fájó gép, mely értelmez, de nem hisz benne, hogy értelme van a szenvedésnek. Ekkor szólalt meg a hang mögöttem, a rádióból, mondani kezdett egy verset, úgy kezdődött: „Élve dobták a kályhába a patkányt”. Abbahagytam a mosogatást, csöpögő kézzel odamentem a rádióhoz, hallgattam a kétségeimre válaszul kapott véletlent. Arról beszélt a hang, hogy nincs csak fájdalom és szépség, nincs szürke, csak fehér-fekete. Úgy végződött a vers: „el kell döntenem: egész-igen, vagy az egészre nem.”
Változtasd meg élted? Rakovszky felhívása több ennél: élj, és vállald a következményeket, vagy hallgass és halj meg. A vers nem akart helyettem dönteni, de olyan szép volt, olyan szenvedélyesen pontos, hogy élni akartam tőle. A hideg mérleg megbillent, úgy éreztem, mégis lehet, ha létezik ilyen vers, mint ez. Megváltoztatta az életemet.
Nem kívánhatok verstől és szerzőtől többet. Nem kioktatni akar, csak megmutatni. Nem erőlteti a katarzist, mégis beleépíti a versbe. „Ha elmarad, kétségbe ejt. Ha jön, kétségbe von.” Az a bámulatos, hogy Rakovszky Zsuzsa minden verse képes erre az elemi élményre. Nem trükközik, nem játszik, még az iróniával is teljes, komoly és odaadó figyelemre készteti az olvasót; a tiszta dallam és a láttatóan precíz leírás nem zsongít el, nem kínál előregyártott választ, hanem, ahogy az előbb idézett Fehér-fekete című versben a hideg laboránsnőt, mindig mérlegelésre készteti az olvasót. Egy pillanatra besűríti, mederbe tereli parttalan kérdéseinket.
Van-e létezésünknek centruma? Nem egyszerű a válasz annak – legyen az író vagy érzékeny gyermek -, aki átlátszónak és átjárhatónak érzi az időt és a személyiség határait. Szabó Lőrinc például homokszobornak érezte magát, akit minden percben szétfújhat a szél; Rakovszky több hősnője is attól „fél, hogy eltávozik a testéből az a rejtelmes valami, ami egyben tartja, és az őrizetlenül maradt atomok szanaszét gurulnak”. A centrum vagy az értelem kérdésére nincsen azonnali megoldás: a Narkomán című versben a magát mesterséges intenzitással stimuláló címszereplő persze könnyen mondja, hogy „Isten: az öröm, cseppben és csapban ő csillog, és semmit sem tudsz, ha ezt nem”- ám azt is épp Rakovszky verseiből tudjuk, hogy „magunk vagyunk a repedés/ énünk falán, amelyen át/ elszivárgunk mint a víz, és a múlt is csak „a világon tátongó” mindent benyelő rés; hiába keressük „a célt, okot, vagy bűnt, ami miatt”. És mégis, vagy épp ezért, megint előjön egy későbbi versben is az egész-igen meg az egész-nem posztulátuma: „Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.”
Vagy-vagy. Amíg vagyok, addig biztosan fogok Rakovszkyt olvasni, újra meg újra megélni sztázis és extázis kiszámíthatatlan, átmenet nélküli, mégis szívdobogva várt váltakozását. Mert jó, mert fáj, mert éles, mert soha nem adja alább, mint hogy megmutassa ebben a nagyon sok mindenben a semmit, és a puszta semmiben, mondjuk egyetlen fénysávban, a mindent. A percet, amikor a szódásüveg „lelke sistergő ívben a pohárba loccsan, vagy amikor:
„Vizet zúdítanak ki
a hát elé: egyetlen pillanatra,
mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt,
árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott,
el- és szétszáguldás, csillagrendszer.”
Ahol a víznek is lelke van, ott talán mégsem veszendő semmi. Hátha nem megyünk veszendőbe. Ha vannak ilyen evidenciák, hogyne akarnék élni? Nagyon köszönöm neked, Zsuzsa. Isten éltessen!