Vigasz
Láttam a tengert. Talán kék volt.
Hullámzása hányingert keltő.
Fölötte lógott piszkos égbolt
csillagot fedett szürke felhő.
A fák csak bölcsen bólogattak,
mint akiknek már minden mindegy,
levelet adtak zúgó habnak,
és lassan el is csendesedtek.
Bizonytalan, toporgó idő
vetített élettelen jelent,
és a hidegen porzó eső
hűtötte a mindig féktelent,
a lélektelenül rombolót…
Feketére festve a nappal,
és az árvaságba megbújót
tovább űzték bomlott haraggal…
Mert felborult most minden körül,
nyomokban láthatunk életet.
Meghasonlott kívül, és belül
amit ti életnek hittetek.
Ha egyszer megszólal valaki
a hangja majd halk lesz, és kemény.
Lelkét palástként ránk teríti,
alatta melegszik a remény.
*
Elengedlek
Tudod, minden gondolatom
nálad jár, és én meg hagyom.
Mert fontosak az emlékek,
bár aknákat telepítek,
és neked szűk utat hagyok.
Sok veszélyes pillanatot.
Vagyok urad, parancsolód,
a rabszolgád, a hódolód,
senkid, és mindened egyként.
Az árnyékod vagyok önként.
Nebulód, és a tanárod,
és ha szíved nem találod
tudd, hogy nálam van, és őrzöm.
Óvó a kezem nem börtön.
Ha szállni akar a lelked
én esküszöm, elengedlek.
*
Esendő vers
Lágyan ívelő útkanyar,
ami mögötte van,titok.
Engem a titok nem zavar,
mert én felfedező vagyok.
Kanyar után újabb kanyar,
tudod, végtelen az erdő…
Ne legyél versemtől fanyar,
a költő bizony esendő.
Időzített akna szavak,
velük játszik, mint egy gyermek,
amik szívben robbanhatnak…
Ilyet tesz? Nem kap kegyelmet!
Lágyan ívelő útkanyar.
Mögötte a mély titok van.
Mondj nekem jó rímet hamar!
Elakadt bennem a dallam.