Megvadult az öreg Rocinante,
ledobta magáról Don Quijote-t,
a lovag mérgelődött: „Istenuccse,
szétvágom a gebe farka végét!”
.
Aztán úgy maradt a szándék,
mint az ember: elvegyült a langyos,
sűrű porral. Sisakjára bozótfészek
került: gyomkorona illatos kaporral.
.
A borostás tokájú Sancho Panza,
gondtalanul tovább baktatott,
felszamaragolt a hússzín égre,
felhő lett, s a széllel jóllakott.
.
La Mancha ösztövér urának ekkor,
fájni kezdett mélyen, hirtelen,
hogy áthatolt pár makacs gyökér rajta,
így tovább vándorolni képtelen.
.
Lábait a föld bekebelezte,
úgy érezte, minden súlytalan,
Dulcineát képzelt önmagának,
s rádöbbent: a fénynek ajka van.
*Első közlés