Szeretők
Mikor kilobbannak az ablakok
és lerombolódnak a nappalok,
burjánozni kezd az éjszaka
bozótja, illata.
Ahogy nap oldódik át sötétbe,
a sötét is tűnik majd a fénybe,
s az árva testek tája, kertje
mintha sebet nyelne,
öl az ölet, kéz a kezet vágyja,
mi külön volt, most ömlik egymásba,
s az arcokra egy fenti világ
éget tiszta formát.
Ez a két halandó élni próbál,
hangosabban minden régi szónál
ujjong és ölel és kiáltoz,
nincs közük világhoz,
csak a hangot látják, testet hallják,
felfedik egymás vad tengerpartját,
s mert minden szerelem kivégzés,
soha nincs ismétlés.
És bevégzi röptét az éjszaka,
lohad a test, múlik a méz szaga,
s a magára hagyott sáros idő
csak elrúgott cipő.
Verdes
Vigyázok a fagyott tóra
jege alatt édesvízre
hova tűnt sok halott óra
verdes engem már az idő
kopog bennem néma haza
megörökölt kopott cipő
nincs már hegye se tengere
üres sírja minden zuga
sírja noli me tangere
recseg-ropog fülledt színpad
hasadt lélek férc szövete
arc se virág itt nem nyílhat
árnyalakok kavalkádja
eszeveszett félelmében
saját nyelvét harapdálja
mit érezhet a kicsi vers
mindig ilyen szókkal telik
félig megírt teste is nyers
sírdogálva félre cibál
hagyjam abba könnye szökik
mint a szóda két decibe
de ki írja nem ocsúdik
az erdőt a partot bújja
tovább verdes nem búcsúzik
mert vigyáz a fagyott tóra
jege alatt édesvízre
szomjasoknak adott szóra –
Sötét soraim
(Valahol Somogyban)
Verseim, sötét madarak, csak
titeket hívlak, alig alszom, s ha
aludnám is, egyre csak értetek
forgolódom, híre-hamva sincs
itt névnek, pénznek, csak néha
burran fel néhány fogolykakas,
vinnyog az aranysakál, és mert
ősz van, ég a tűz, s nyalakodva
liheg a láng, itt nincs tükör, ha
látni akarnám az arcom, oda-
megyek a tóhoz, mintha Isten
szeméhez hajolnék, mutatja,
ami volt s ami nem lehet többé,
de mégse hiába lett az a sok volt
földdé, ha én itt csendeskedem
mostanában, s azt kapom végre,
mit mindig is kértem, csillagot,
éjet, hangját a fáknak, víznek,
szavát a szélnek, a lassú sötétet,
s hogy derengjen a papír, mire
betűim ültetem – Ha időt hagy
rá a gondos gazda, elültetem a
császárfákat is, mind a hármat,
és szilárd háromszögükben, ha
megerednek s lombjuk árnyékot
sarjaszt, leülök a feldúlt alkony
alá bizonytalan reggelekre várni,
végtelen kört képzelek fáim köré,
s hálát adok, hogy éltem s a halál
talpáig én is felértem, de addig,
hogy ne enyésszen híre-hamva
verseimnek, mint annyi elődöm,
sötét soraimmal kelek, fekszem,
és boldogan bíbelődöm tovább –
Első közlés.
Fotó: Tomaji Attila portréja / Magyar Napló
TOMAJI ATTILA (Budapest, 1959. május 25. –) József Attila-díjas magyar költő, irodalomtörténész, tanár.