„Kanada huszonkét évig szabadságot adott nekem, szellemi szabadságot a szó minden értelmében. Kanadában írhattam verset és prózát, amit csak lelkiismeretem diktált, senki nem szólt bele, senki nem háborgott miatta, és eszembe sem jutott, hogy valaki feljelenthet verseim miatt, mert ilyesmi Kanadában nem létezik.” (A Pokol tornácán)
Te nem láttad…
Te nem láttad; én láttam 36-ban.
Jön a kígyó! Tyúk s lúd kővé mered
az ólban. Undorom leírhatatlan.
Mit szóljak? Csak nevetni érdemes.
A gazdag ember sok mindenre képes,
csak arra nem, hogy megvédje magát.
S ne mentegesd az istenadta népet!
Gyökereiktől rohadnak a fák.
A hülyék, akik bársonyszékben ülnek,
azt hiszik: az öngyilkosság is üzlet,
a tábornokok hencegnek és félnek,
a gyárosoknak elég az előleg:
féláron adták el az ellenfélnek
a kötelet, min majd felhúzzák őket.
(Toronto, 1977)
Mi volna, hogyha Plátó…
Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?
Anyanyelvén köszönthetnők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.
Elmondanók: csak az anyagit látja
s az jó; de hogy életünk kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;
hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni.
(Toronto, 1977)
Forrás: Faludy György: Versek 1975–1989 (https://konyvtar.dia.hu/…/FALUDY/faludy00002_tart.html )
A Pokol tornácán – VIII. Toronto (részletek)
Egyetemi tanárokhoz és diákokhoz intézett irodalmi felszólalás helyett elhatároztam, hogy súlyosabb dolgokról értekezem a „próbaelőadásomon” a Columbián. Mégpedig az ember szellemi életének hatásáról a túlélésben, mint ahogy ezt a recski koncentrációs táborban megéltem, és később tapasztalni igyekeztem.
Sikert és meghatódást arattam, és elnyertem a katedrát.
A Columbia Universityn töltött évek nagyon érdekesek, sőt furcsák voltak. Tanítványaim száma minden évben megtöbbszöröződött. Ez ösztönzött ugyan, de nagyon nehéz volt megértetni az amerikai diákokkal a mi sajátos nemzeti gondolkodásunkat, irodalmunkat.
Andris fiam például le akarta fordítani Móricz Zsiga bácsi Erdély-trilógiáját. De hogy magyarázod meg egy angolnak, hogy vannak ecsedi és vannak somlyai Báthoriak, ezek gyűlölik egymást, és mikor a somlyai Báthori Gábort megölik, és ott hever a Nagyváradra bemenő hídon, nem temetik el az ecseriek, mert várják, hogy majd a somlyaiak elviszik és eltemetik? Vagy az Árvácska című könyvében miként ecseteled, hogy milyen a tojássárga színű alkony, mikor a magyar tojás sárgája sokkal setétebb, szinte okkersárga színű, az angol tojás pedig rettentően halványsárga?
Más a mi múltunk, gondolkodásunk, kultúránk. Költészetünk vetekszik a latin vagy görög költészettel, de sajnos lefordíthatatlan. Hiszen egy magyar költő tud franciául vagy olaszul vagy ógörögül, de egy angol, francia vagy olasz költő nem tud magyarul. Ez a mi problémánk, mégsem cserélnék más nyelvűvel.
Vajon hogy lehetne visszaadni Petőfi gyönyörű versét a Szeptember végént angolul, hogy abból ne egy szentimentális maszlag legyen?
Ilyen és ehhez hasonló akadályokat kellet legyőznöm, miközben a közép-kelet-európai irodalmat és történelmet oktattam.
Torontóban laktam, a New York-i Columbián tanítottam, úgyhogy folyamatosan ingáztam. New York-i szállásadóim Krencsey Marianne és roppant művelt férje, Nemes Gyuszi voltak. Esténként, az előadás után a tanítványaim kísértek el Nemesékhez, akik nagyon közel laktak a Columbiához, a Riverside Drive-on. Az elővigyázatosság oka az volt, hogy megszaporodtak a liftbéli gyilkosságok. A rabló beszállt a liftet használó, gyanútlan áldozat mellé, kirabolta és megölte, majd a felhőkarcoló valamelyik emeletén kiszállt, hívott egy másik liftet magának, és távozott.
Krencsey Marianne ígéretes színésznő volt már az ’50-es évek elején. Pályáját első férje, Makk Károly indította el, a Liliomfiból készült film női főszerepével. Majd a szép és vitathatatlan tehetségű Marianne sorra kapta a felkéréseket: Gábor diák, Az aranyember, A Tenkes kapitánya.
Az adott politikai rendszerrel viszont nem tudott megalkudni, ezért 1966-ban előbb Izlandra, aztán Angliába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Karrierje kettétört, egy magyar színésznő csak Magyarországon tud színésznő lenni, nagyon kevés példa van az ellenkezőjére. Második férje, Nemes Gyuszi nőgyógyász volt Budapesten, és miután megérkeztek az Egyesült Államokba, újra el kellett végeznie az egyetemet ahhoz, hogy praktizálni tudjon. Aztán lassan talpra álltak anyagilag, és közben fiuk született, aki mindig kedvesen átadta „kisszobáját”, valahányszor megérkeztem hozzájuk. Nagyon sok nélkülözést és nagyon sok boldog pillanatot éltem át vélük.
Mialatt én a Columbián tanítottam három évig, Eric egy számítástechnikai cégnél volt értékesítő. Két év után megunta, és felmondott, mire a tulajdonos meg akarta emelni Eric egyébként sem alacsony fizetését. Erre Eric a rá teljesen jellemző módon azt felelte:
– Ha kevesebbet ígért volna, talán maradok. […]
[…] Ha már a születésnapoknál tartunk: kilencvenötödik születésnapom tiszteletére Torontóban, a St. Mary Streeten parkot neveztek el rólam. Annak idején gyakran sétáltam benne, mit sem sejtve, hogy egykoron a nevemet viseli. Valahogy olyankor mindig eszembe jutott költő barátom, Pilinszky János.
Pilinszky volt az, akit utoljára láttam lefogásom előtt, 1950-ben. A korzón találkoztunk, elbeszélgettünk egymással egy eszpresszóban, és én figyelmeztettem őt, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni az olyan remek gúnyversekért, mint amilyet Rákosi ellen szerzett: „magyar, e síron üdv, béke és áldás: itt fekszik Rákosi… Jenő”.
Aztán aznap engem fogtak le. Mikor három év múlva kiszabadultam, a Keleti pályaudvar előtti telefonfülkébe mentem, hogy feleségemnek telefonáljak, hogy itt vagyok, illetve megkérdezzem Gábori barátomat, miként viselkedett a feleségem, amire persze Gábori azt felelte, hogy remekül. A szomszédos fülkében egy férfi beszélt, végeérhetetlenül. Ismerősnek tűntek vonásai: Pilinszky volt. Ahogy megöleltük egymást, kicsordultak a könnyeink.
Mikor Kanadába látogatott, gyönyörű fények között ültünk a kertben, és beszélgettünk egy egész napon és egy egész éjszakán át. Úgy éreztem, hogy ez a „finom testű”, kellemes ember angyalként szállt le hozzám egy országból, melynek atmoszféráját nem bírtam elviselni.
Ültünk a Lake Hope-nál, a kertben, a víz mellett. Utolsó találkozásunk óta semmit sem változott. Úgy emlékszem, hogy semmi mást nem hallottunk, mint egymás hangját, még a motorcsónak zaját sem, csak egymást figyeltük, tudtuk, ez a találkozás az utolsó.
Az ételeket is kihozták nékünk, mert senki sem akart megzavarni bennünket. Leginkább a kezére emlékszem, melyet csöndesen ölébe hajtott. Pilinszky keze mellett negyedik feleségem, Fanny baba-keze gyakorolt rám még ekkora hatást. És a kék lepkékre is emlékszem, ilyen kék lepkéket régen, Budapesten, a háború előtt láttam az utcán mindenütt, de a negyvenes években már kipusztultak. Itt a Lake Hope-nál még körberepültek, mintha ismerkedni akarnának velünk. Késő este pedig, vagy éjjel talán, egy nagy éjjelilepke libbent a Pilinszky vállára, és ott maradt mozdulatlanul, talán egy fél óráig, vagy egy óráig is. Épp miközben Kocsis Zoltánról beszélt, akihez gyöngéd szálak fűzték.
Mint később megtudtam, a nyaralóban mulatozó barátaim mindegyike azt hitte, hogy az ország sorsán kesergünk. Pedig mi tréfákat mondtunk egymásnak, botrímeket faragtunk, és nagyokat nevettünk.
Lehet, hogy a távolból ez sírásnak tűnt?
Forrás: Faludy György: A Pokol tornácán – Eredeti megjelenés éve: 2006 (https://reader.dia.hu/…/Faludy_Gyorgy-A_Pokol_tornacan-573 )
[Emlékeztetőül: Faludy György politikai nézetei miatt 1938-ban hagyta el Magyarországot. Először Párizsban tartózkodott, ám a német megszállás miatt onnan is távozni kényszerült. Algérián keresztül jutott el az Egyesült Államokba, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként tevékenykedett. Három évig az amerikai hadseregben szolgált. 1946-ban tért haza, 1949-ben hamis vádakkal elítélték, majd három évre a recski büntetőtáborba zárták. 1956-ban Nyugatra menekült, s Londonban telepedett le. 1963-1967 között Firenzében, valamint Máltán élt. 1967-ben Torontóba költözött. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadásokat, az Ötágú síp és a Magyarok Világlapja szerkesztőjeként dolgozott.]
Fotó: Faludy György Kossuth-díjas költő, író, műfordító portréja (MTI)