hajnali háromkor
hajnali háromkor egy másik
mélyebb megvilágosodásra vágyva
ültem föl hátha a sötétség elvásik
szememre látást feszít az íriszhártya
ültem mintha egy belső szivárványban
hosszú sárga piros kék kezek között
belezárva az árvaságba akire az éberség
bolondos csokornyakkendőt kötött
gondoltam ha kibogozom nyakamnál
azt a magányos csomót
a sárga nyári szalmaszálként
omlik el az éj fölbontja a holdsugaras sorompót
később a plafon sarkát az ezüstös pókhálót
a kelő napot néztem mint finom földre csurgó
mézet aranykezén a forróság átlobogott
átölelte hogy ma reggel is megáldhassa a világot.
szeretem
szeretem a múltat és azt ahogyan
a törékeny és múlhatatlan esték
úgy égnek rá gyanútlan a semmire
mint egy fenséges közelkép
lámpafényből ragyog ki egy utcavég
és viszi a holdsugarak keresztjét
az éjjeli ködtakaró alatt mintha álruhában
lopódzna noha távolodik tőlünk a szentség
tegnap még narancsos ruha fedte a
naplementét de most fakó palástja van
nem az ördögöt kell látni a csillagok
szarvában a ragyogás is egyre halványabb
még rendületlen hisz a föltámadásban
minden alvó sárdarab pedig ha az éj sötét
kötényét leveti az utca fölverhetetlen csöndjét
a holdtölték már nem öntik bronzba.