Eltűnt egy ember,
zseblámpák szeletelik az erdőt,
kutyák csaholnak a fák között,
menekülnek a vadak.
Eltűnt egy nő,
láthatósági mellényeken villanó
szentjánosbogárfény
az erdő,
a folyómederből minden holt
előkerül,
nádipontyok oszló teste
repül a fénycsóvákban,
kutyák szimatolnak,
tapintható a lélegzetük.
Thrillert nézek, takarómeleg,
távkapcsoló, hüvelyk
a pause felett,
ha hideglelős lenne
a kép, ha a pontytestek
véres végtagokba futnak,
ha olyat mos elő
a folyó, amit nem akarok
látni, ha szagot fogok, és már közel
a pulóverhez tartozó test.
Szkippelem. Tovább görgetek
egy vígjátékra, csókolózó párokra, de nem bírom
rávenni a hüvelykemet, csak nézem, ahogy
egyre jobban lihegnek
azok a németjuhászok, ahogy az erdő szája
az éjszakába öklendezi
a személyes holmikat, ahogy a hozzátartozók
plakátolják a várost: Eltűnt, keressük, kérem,
nézem, nézem, csak nézem.
Ki ne akarna eltűnni időnként, mint kalapban a nyúl,
a létra legfelső foka a padlásfeljárón, pitypang-vitorlák
a szélben. Ki ne akarna kis időre feleslegessé
válni, mint a hetedik teríték, felelőtlenné, aki semmivel
nem tartozik, hiányozni, nélkülözhetetlenné lenni,
mint kép mögött a szög a falon.
Posta Marianna szerzői oldala: https://www.facebook.com/postamariann
©Bornai Tibor: Gabó bácsi legszebb meséje