Hét évvel ezelőtt mindhárom foxterrier kutyámnál egyszerre diganosztizált az orvos rákos daganatot. Emberi mércével ők gyakorlatilag egy család voltak, két tizenöt éves szülő, és tizenegy éves lányuk. Helyesebb lenne úgy írni: egy család voltunk. Sorban, egymás után adta fel szervezetük, el kellett őket altatni. Háromszor mentem végig egy olyan folyamaton, melyre felkészülni nem lehet. Ez a mai napig váratlan sírógörcsöt, rossz álmokat okoz. Nekem kellett dönteni a haláluk pontos időpontjáról, amely megváltja őket a szenvedéstől. A döntés őket a békességbe indította útnak, engem örök bűntudatra kárhoztatott. Visszatekintve az időszakra, mindig voltak ezzel kapcsolatban olyan esetek, melyekre utólag rácsodálkozom, vagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Talán az agy használja a történeteket és a rájuk adott magyarázatokat gyógyírként a lélek számára.
Egyik este egy beszélgetős műsorban szóba került Japán legrégebbi fából épült sintó szentélye, a Mie megyében található Iszei Nagy Sintó Szentély. Mai napig tömegeket vonz, épületeit húsz évente teljesen újjáépítik. Utánanéztem. Az 1600-as évek elejétől Japán Edo-korszaka kétszázhatvannégy évig tartott. Gazdasági növekedés, szigorú társadalmi rend, a külföld elől elzárkózás, tartós béke, a művészetek és a kultúra népszerűsége jellemezte. A Tokugava dinasztia sógunjai – többek közt – az országon belüli utazásokat is páratlan mértékben ellenőrizték. Az utazás öt főútra korlátozódott, ezek közül a legforgalmasabb a Tokaido (szó szerint: keleti-tengeri út), az Edo és Kiotó közötti út volt, amely Japán fő szigetének déli partja mentén haladt. A jól karbantartott utak biztonságosak, fogadókkal ellátottak voltak. Hétköznapi emberek is igénybe vehették, ám minden a fővárosba ki- és beutazáshoz, ötvenhárom ellenőrző ponton áthaladáshoz engedély kellett. A rendszer az urakat, szamurájokat, a parasztokat is a földjükön tartotta. A nők utazási engedélyei még bonyolultabbak voltak. Szinte csak hivatalos vagy üzleti ügyekben lehetett utazni. No, és vallási zarándoklat céljából, az Iszei szentélyhez. Sokaknak több hónapos, kényelmes nyaralásként is funkcionált a zarándoklat. Főleg jómódúaknak, hisz sok pénzbe, időbe került. A szentélyekben aztán amuletteket vásároltak, bizonyságul, hogy ott jártak. De mit csináltak a szegények, vagy akik nem kaptak engedélyt az utazáshoz? És miért hoztam szóba mindezt?
Három napra elutaztunk az Őrségbe. Akkor már csak két kutyám élt. Egyikük műtéten túl, a másik is nagyon gyengén, leverten, felügyelet mellett várt otthon ránk. Az Őrséget hatalmas vihar érte előző nap, fákat, villanyoszlopokat döntött, a szálláson se áram, se melegvíz. A táj és a települések, mint valami csatatér. A legtöbb programot azért meg tudták tartani szerencsére. Éjjel épp egy ilyenről autóztunk visszafelé, amikor az erdőben, az út szélén reflektorfénybe került egy foxi. Zavartan rohangált, látszott, a vihar miatt menekült, talán a közeli faluból. Megálltunk, odacsalogattuk. Barátságos, játékos, csóválós volt, vizet és a kocsiajtóban talált kekszet adtuk neki. Engedte a simogatást, megnyugodott. Míg azon tanakodtunk, mit kezdjünk vele, egyszer csak fogta magát, és határozottan elindult a falu felé. Azt gondoltuk, most már egyenesen hazamegy, így kell lennie. Viccelődtünk azzal, hogy én a foxikat vonzom. Másnap reggel jött a telefon, azonnal menjünk haza, gond van. Hirtelen rosszabbodás, végstádium, az állatorvos injekciója az utolsó szalmaszál. Ha jobban lesz tőle, még megadatik három hónap, maximum fél év. Ha nem, ne hagyjam szenvedni, mondta a doki. Ölben vittem az autóhoz, egy pillanatra magához tért, megnyalta a nyakamat. Nem akartam elfogadni a tényeket. Harcolni akartam helyette, bár teljesen tehetetlen voltam. Még két nappal nyújtottam el szenvedését, mire beláttam, el kell altatni őt is. Gyakran eszembe jut az a furcsa találkozás, vihar után, éjjel az erdőben, valaki más kutyáján segítve, miközben az enyémnek otthon lett volna rám a legnagyobb szüksége. Már ezen sem tudok változtatni. Gyötör a lelkifurdalás, és azt képzelem, az az eb volt az üzenet haldokló kutyámtól.
És most visszatérek a középkori japánba. Hogyan zarándokoltak a szegények, vagy akik nem kaptak engedélyt utazáshoz? Maguk helyett a kutyájukat küldték! Az okage-inu (おかげ犬) olyan kutya volt, amely az egyén nevében látogatta meg a szentélyt. Spirituális okokból fehér színű ebet tartottak ideálisabbnak erre a célra. Nyakukban szalmakötelet, illetve tarisznyát hordoztak, benne pénzzel és a gazda címével. Útjuk során idegenek kedvességére voltak bízva, ételt és szállást kaptak, útitársnak szegődtek. A japán emberek szinte kézből kézbe adták őket, végül a szentély papja a náluk lévő pénzt amulettre cserélte. A kutyákat aztán hasonló módon haza is juttatták. Nagyon tetszett ez a történet, valahogy átformálta, új magyarázatot adott az enyémnek. Most már azt képzelhetem, hogy kutyáim elvesztése egyfajta zarándoklat volt, amin nekem kellett keresztülmennem. Lehet, én vagyok az az ember, akit útnak indítottak, és kutyák adják-veszik, kísérik. Ők etetnek szeretetükkel, hűségükkel.
A meghívott vendég ajándékot is hozott a podcast műsorvezetőinek, Japánból. Ezt a kis történetet és egy sárga dobozt, rajta aranyos, rajzolt fehér kutyussal. Okage-inu. A dobozban keksz volt.
©Varga Ágota fotográfiája: Zöld és arany